Kinyitottam, és először fel sem ismertem.
– Lajoska – suttogtam.
Ott állt előttem, felnőttként, idegenül. Zsebre tett kézzel, a lábánál egy megkopott sporttáska.
– Szia, Titi Emese – szólt rekedten. – Kirakott. Azt mondta, most már egyedül kell boldogulnom.
Csak néztem rá. Arra az arcra, amit ezer napig figyeltem – most mégis idegen volt.
– Az egyetem nem jött össze – mondta gyorsan, a szavak kiáradtak belőle. – Azt mondta, nem koncentrálok eléggé. Hogy csak pénzkidobás vagyok. Aztán amikor múlt hónapban odaköltözött a pasija, minden még rosszabb lett és… – megállt, nagyot nyelt. – Nem tudtam, hova mehetnék.
Nem bocsánatot kért. Csak nem volt hová mennie.
Az a fájdalom, amiről azt hittem, már régen feldolgoztam, újra fellángolt bennem.
De ő volt a kisfiam. És nem volt hová mennie.
– A kanapén alhatsz – mondtam végül, félreállva. – Már nincs külön szoba.
Megkönnyebbült mosoly terült el az arcán.
– Köszönöm. Ígérem, nem leszek teher.
– Vannak szabályok – vágtam rá. – Ez már nem olyan, mint régen.
Bólintott.
– Persze. Ahogy mondod.
Lajoska most már magának mosott, és részben beszállt a lakbérbe a szerelőműhelyes munkájából.
Lassan, óvatosan, elkezdtük újra felépíteni azt, ami elég volt a túléléshez.
Beszélgetéseink oldottabbá váltak. Mesélt, milyen volt Rékával élni: a barátok folyamatos jövés-menése, az alkohol, az elvárások, amiknek sosem tudott megfelelni.
Egy este, miközben kínait ettünk papírdobozból, elmondta:
– Az autót... egy év után elvették. Valójában csak lízingelte, hogy lenyűgözzön. Nem is volt az övé.
Bólintottam. Nem lepett meg.
Felnézett rám.
– Hívnom kellett volna. Akkor is, miután elmentem. De az elején minden olyan jónak tűnt. Végre együtt voltam anyuval. Aztán amikor elkezdett rosszra fordulni, úgy éreztem, már késő. Hogy nem tudom jóvátenni, amit veled tettem.
– Fájt, ahogy elmentél – mondtam. – De gyerek voltál. Réka mindig is tudta, hogyan bűvöljön el másokat. Megértem. De azért hívhattál volna.
Aztán Lajoska elmosolyodott – kis, szomorú mosoly volt, ami a közös múltunk súlyát viselte.
– Köszönöm, hogy adtál egy második esélyt, pedig semmit sem tettem érte.
Ránéztem – arra a fiúra, aki férfivá érett, és közben összetörte a szívem.
– Ez a család dolga – mondtam végül.
És hosszú évek után először nem éreztem keserűséget a számban, mikor kimondtam azt a szót: család.
Lajoska megtört. A vállai remegtek, a kezébe temette az arcát. Nem gondolkodtam – csak odaléptem és átöleltem.
– Nagyon sajnálom – suttogta zokogva.
Odakint csendesen kopogott az eső az ablakokon, körülölelve kis lakásunkat halk nyugalommal.
Lajoska lassan beilleszkedett újra az életembe, de már nem voltunk ugyanazok. Ő sem, én sem.
Reggelente korán kelt, munkába ment a szerelőműhelybe, és esténként gyakran leült mellém vacsorázni, bár néha még mindig úgy nézett rám, mintha bocsánatot keresne a tekintetemben.
Egyik este elém tett egy borítékot.
– Félretettem – mondta zavartan. – Három hónap bérrészem. Nem sok, de szeretném, ha tudnád, hogy komolyan gondolom.
Belenéztem – pár tízezer forint. Nekem sokkal többet ért. Nem az összeg számított. A gesztus.
– Meg fogod találni a saját utadat – mondtam, miközben visszacsúsztattam a borítékot a kezébe. – Ez itt a te kezdőlapod. Nem a végállomás.
Bólintott, de a szemében könnyek csillogtak.
Az elkövetkező hetekben egyre több időt töltöttünk együtt. Megtanítottam főzni néhány egyszerűbb ételt – bolognait, lecsót, paprikás krumplit.
– Az az Emese-féle paprikás krumpli – viccelődött, miközben túl sok pirospaprikát borított a lábasba.
– Ezt még a nagypapád is megenné – vágtam vissza mosolyogva.
Néha, egy-egy hosszabb este után, Lajoska mesélt a fájdalmairól. A csalódásról, amit anyja idézett elő benne.
– Tudod, az elején úgy éreztem, megütöttem a főnyereményt – mondta. – Minden új volt. Drága dolgok. Dicséret. Ölelés. De aztán rájöttem, hogy mindig más volt fontos. A pasija, az ital, az Instagram. És én… csak kellék lettem.
– Nem kell, hogy bocsánatot kérj helyette – mondtam csendesen. – Én már rég elengedtem.
– Én nem – súgta. – Nem tudom, valaha is megbocsátok-e neki.
Volt, hogy hajnalig beszélgettünk. Máskor csendben ültünk a kanapén, néztük a híreket vagy csak a villamosokat az ablakból. De már nem voltak köztünk falak. Csak nyitva hagyott ajtók.
Egy este hazajött munkából, fáradtan, olajos ruhában, de ragyogó szemekkel.
– Felvettek egy esti képzésre – mondta. – Gépésztechnikus leszek. Nem egyetem, de nekem most ez kell.
– Büszke vagyok rád – feleltem. És úgy is gondoltam.
Ahogy telt az idő, eljött a május – anyák napja.
Épp a postaládából vettem ki egy szórólapot, amikor megláttam a konyhaasztalon egy papírlapot. Gyerekkézzel készült, de most már érett kézírással. Csak ennyi állt rajta:
„Boldog Anyák Napját, Titi Emese! Köszönöm, hogy akkor is szerettél, amikor nem érdemeltem meg. Köszönöm, hogy mindig itt voltál, és most is itt vagy. A te fiad, Lajoska.”
Elolvastam háromszor is, mire képes voltam visszatenni az asztalra. A szemem megtelt könnyekkel. Egyik sem keserű volt.
Aznap este együtt főztünk. A vacsora végén Lajoska koccintott velem egy pohár almalével.
– Szeretnék egyszer majd saját családot – mondta. – De csak akkor, ha olyan tudok lenni, mint te.
– Akkor nagyon szerencsés lesz az a család – válaszoltam, és megszorítottam a kezét.
Kint a város zaja tompán szűrődött be, de benn, a lakás melegében, új élet kezdődött. Nem tökéletes, nem mesébe illő. De valóságos. És közös.
Mert néha a család nem az, amibe születünk – hanem az, amit újra és újra választunk.
A cikknek az eleje!