A nevem Erika. Harminckilenc éves vagyok, két gyönyörű gyermekem van: egy kilencéves lány, Eszti, és egy hatéves fiú, Levente. A férjem, Tamás, negyvenegy éves. Húsz éve ismerjük egymást, tizenhét éve vagyunk házasok. Voltak hullámvölgyek, mint minden kapcsolatban, de összességében úgy éreztem: stabil alapokon állunk. Tamás már évekkel ezelőtt megemlítette, hogy szeretne egy harmadik gyereket. Én mindig nemet mondtam.
– Nem bírnám, Tamás – mondtam neki egyszer, amikor előhozta a témát. – Két gyerek mellett már így is folyamatosan kimerült vagyok.
– Tudom, drágám – felelte, és megsimogatta a kezem. – De ha lenne még egy... olyan más lenne. Érettebben csinálnánk. Én is sokkal többet segítenék most már.
– Segítenél? – kérdeztem szkeptikusan.
– Igen. Megígérem. Ott leszek melletted mindenben. Ez most már közös projekt lenne, nem csak a tiéd.
Tamás jó beszélő volt. Tudott lelkesedni, tudta, hogyan győzzön meg. Egy ideig még ellenálltam, de aztán... valahogy elkezdtem hinni neki. Talán mert újra össze akartam kovácsolni a családot. Talán mert szerettem volna hinni, hogy ő tényleg megváltozik.
Így hát belevágtunk.
A terhesség nem volt könnyű, de nem is drámai. A harmadik gyerek – egy kislány, Emma – január végén született meg, komplikációk nélkül. A szülés után pár napot a kórházban töltöttünk, és amikor hazamentünk, Tamás segítőkészen cipelte be a hordozót, suttogva beszélt a babához, és azt mondta:
– Üdv itthon, kis hercegnő.
De alig telt el néhány nap, és valami megváltozott.
Tamás egyre kevesebb időt töltött velünk. Reggel korán elment „dolgozni”, este pedig fáradt volt. Az éjszakázásban egyáltalán nem vett részt. Ha Emma sírt, úgy tett, mintha meg se hallaná.
– Tamás – szóltam hozzá egy éjjel 3-kor, miközben a babát ringattam –, kérlek, legalább egyszer kelj fel te is!
– Holnap fontos megbeszélésem van – morogta a takaró alól. – Neked úgyis még szabadságod van.
A „neked úgyis szabadságod van” mondata olyan volt, mintha belém döftek volna egy kést.
Két héttel később már úgy néztem ki, mint akit elütött egy kamion. Karikás szemek, lelapult haj, melegítőnadrág – nem érdekelt. Egyik reggel azonban Tamás megjegyezte:
– Nem gondolod, hogy lehetnél egy kicsit csinosabb? Komolyan mondom, mintha egy zombival élnék.
Akkor kezdett gyanús lenni, hogy valami nagyon nincs rendben.
– Zombi? – kérdeztem megdöbbenve. – Három órát aludtam az éjjel. Takarítok, főzök, altatok, etetek... Mit vársz még tőlem?
– Csak egy kis igyekezetet, ennyi. És a lakás is úgy néz ki, mint egy hadszíntér.
Nem szóltam semmit. Nem volt erőm vitatkozni.
De belül fortyogtam.
A következő héten már nem bírtam tovább. Kimerültem testileg, lelkileg. Az anyaság harmadszorra nemcsak nehéz, hanem egyenesen pokoli volt – főleg így, hogy teljesen egyedül maradtam vele.
Tamás pedig mintha észre sem vette volna. Egy este, mikor a gyerekek már lefeküdtek, és Emma is végre elaludt, leültem a nappaliban, hogy összeszedjek néhány papírt a babával kapcsolatos ügyintézésekhez. Egy régi irattartót nyitottam ki, amit Tamás általában magának tartott fenn – céges dolgok, nyomtatványok, régi szerződések.
És ott voltak azok a papírok.
[ ]
A nevén kiállított dokumentumok. Néhány külföldi cég pecsétje. Egy vízumigénylés, amit sosem említett nekem. Egy szerződés egy logisztikai céghez… Hollandiában. És a dátum – alig két hét múlva!
Megállt bennem az ütő.
A következő pillanatban lépteket hallottam a másik szobában. Tamás épp a dolgozószobából jött ki, és nem vett észre. A telefonját a füléhez szorította, és halkan, de jól érthetően beszélt:
– Szia, Zoli. Igen, minden megvan. A szerződés aláírva, a repülőjegyet is lefoglalták. Két hét múlva már ott vagyok.
Ekkor elállt a lélegzetem. Lehet, hogy félreértem? Lehet, hogy csak munkaküldetés?
A következő mondat azonban mindent világossá tett:
– A család? Ugyan, majd küldök nekik pénzt. Ez nem az én problémám többé. Elegem van. A gyerek sír, a feleségem úgy néz ki, mint egy hajléktalan, a lakás egy disznóól. Én új életet akarok. Ott nyugalom van. Tiszta lap.
– De megmondtad már Erikának? – kérdezte a vonal másik végén valaki.
– Nem. Miért mondanám? Azt fogom mondani, hogy céges útra megyek. Aztán... kész. Majd akkor jön rá, amikor már késő.
A kezem remegett. Letettem a papírokat. Nem tudtam, sírjak, üvöltsek vagy egyszerűen csak elrohanjak. Az ember, aki harmadik gyereket akart tőlem, most titokban lelépni készült. Hátrahagyva engem és három gyereket.
Éjszaka alig aludtam. Tamás békésen hortyogott mellettem, mintha semmi sem történt volna. Én pedig azt éreztem, mintha valaki kilökte volna alólam a talajt. Hajnali négykor felkeltem, leültem a konyhaasztalhoz, és csak bámultam magam elé. Kávét sem főztem. Semmire sem volt erőm.
„Mit tegyek?” – kérdeztem magamtól újra és újra.
Másnap, mikor a nagyok iskolában voltak, Tamás pedig „munkában”, megint elővettem a dokumentumokat. Lefényképeztem őket, biztonság kedvéért. Aztán felhívtam az egyik barátnőmet, Ágit. Ő volt az a típus, aki mindig határozottan tudott tanácsot adni – még ha olykor túl keményen is.
– Erika, ez nem kérdés. Ez egy aljas, előre kitervelt árulás – mondta határozottan. – Ha most nem lépsz, később bánni fogod. Tedd ki!
– De van három gyerekem... – szólaltam meg gyengén.
– Épp ezért! Ők is látják majd, hogyan állsz ki magadért. Egy ilyen emberrel együtt maradni? Ugyan már! És ha otthagy, ott maradsz három gyerekkel, előkészület nélkül, kisemmizve?
Igaza volt. Tudtam.
Két nappal később már biztos voltam benne, hogy lépnem kell. A feszültség úgy nőtt bennem, mint egy vulkánban a nyomás. Tudtam, ha tovább hallgatok, robbanni fogok – és nem biztos, hogy abból bárki jól jön ki.
Tamás este szokás szerint hazaért, ledobta magát a kanapéra, és elővette a telefonját.
– Mit főztél? – kérdezte közönyösen.
– Valamit, amit nem érdemelsz meg – válaszoltam halkan, de határozottan.
Felnézett, hunyorított.
– Mi van veled?
– Beszélnünk kell. Most.
– Most?! Épp most akarod kezdeni a hülyeségeidet?
– Nem. Most akarom elkezdeni az igazságot – mondtam, miközben letettem elé a papírokat. – Ezt találtam. És hallottam, amit mondtál Zolinak. Hogy le akarsz lépni. Hogy új életet kezdesz. Nélkülünk.
Tamás arca megfagyott. Kifakult belőle a szín.
– Mi a francot csinálsz? Turkálsz a dolgaim közt?
– Igen. És tudod mit? Ha nem turkáltam volna, akkor most két hét múlva már nem tudnám, hová tűntél. Mert te nem mondtad volna el.
Felkelt a kanapéról, ingerülten gesztikulált.
– Jó, és akkor mi van? Elegem van, Erika! Te is láthatod, hogy ez már nem működik. Állandóan csak panaszkodsz, a gyerekek üvöltenek, a lakás romokban. Ez nem élet, ez túlélés!
– De te kérted a harmadik gyereket! – kiáltottam. – Te könyörögtél érte! Te ígérted meg, hogy segítesz!
– Igen, és hibáztam. Azt hittem, más lesz. Azt hittem, újra boldog leszek. De csak még jobban eltemetett ez az egész.
– És a megoldás az, hogy lelépsz? Szó nélkül? Hátrahagysz három gyereket? Engem?
– Küldtem volna pénzt – morogta.
– A pénz nem váltja ki az apaságot, Tamás! Nem válik be, hogy egyszerűen lelépsz a felelősség elől, és eljátszod, hogy majd külföldről minden megoldódik!
Csend lett.
Ő csak állt ott, én pedig remegtem. A konyhában Emma felsírt, de nem mozdultunk. Még a baba sírása is másodlagos lett ebben a pillanatban. Egy kapcsolat vége volt ez. Egy család utolsó őszinte perce.
Tamás végül lehajtott fejjel szólalt meg:
– Akkor mit akarsz? Hogy ne menjek?
– Azt akarom, hogy vállald a döntésed, de vállald a következményeit is. Vagy elmondod a gyerekeknek, hogy miért mész el, vagy én fogom. És ha elhagyod a családod, akkor ne számíts arra, hogy visszafogadunk, ha meggondolod magad.
Másnap reggel korábban keltem, mint szoktam. Megírtam egy e-mailt a munkahelyemre: „Hosszabb ideig nem tudok visszatérni, családi okok miatt.” Nem részleteztem. Nem volt hozzá kedvem.
Délután Ági jött át. Ő hozta az első meleg teát, amit azóta ittam, mióta Tamás lebukott.
– Elment? – kérdezte.
– Még nem. De menni fog. Már be is csomagolt.
– És te? Hogy vagy?
– Fáradt vagyok. Haragszom. De tudod... nem félek.
– Helyes. És ne is félj. Tudod, milyen sok nő küzd ezzel? És milyen sokan maradnak benne csak azért, mert úgy érzik, nincs más lehetőségük?
– Én nem akarok így élni – feleltem halkan. – Nem akarok olyan példát mutatni a lányaimnak, hogy egy nő akkor is marad, ha megalázzák. Nem akarom, hogy Levente azt higgye, egy apa dolga csak annyi, hogy pénzt küldjön.
Ági bólintott.
– Akkor most kezdd el újra. Lépésről lépésre. Segítek.
Két hónappal később
Tamás valóban elment. Azóta egyszer hívott, és közölte, hogy „egy ideig nem tud segíteni pénzzel, mert be kell illeszkednie”. Azóta csend.
Én pedig nem omlottam össze.
Sokszor volt, hogy sírtam. Volt, hogy legszívesebben mindent eldobtam volna. De Emma növekedett, Eszti és Levente jobban tanultak, mint valaha. A legnagyobb változás bennem történt: visszatértem önmagamhoz.
Elkezdtem újra dolgozni – otthonról, részmunkaidőben. Barátkoztam újra. Nevettem újra. És már nem azt kérdezgettem magamtól, hogy „miért tette ezt?”, hanem azt, hogy „miért tűrtem eddig?”.
Most már tudom, hogy az igazi erő nem abban van, hogy kitartasz valami mellett, ami tönkretesz, hanem abban, hogy elengeded – és mered újraépíteni önmagad.