– Na gyere, halacska, gyere… – dünnyögte magában Norbi, miközben komótosan emelgette a botot. – Egy paltonak ma jönnie kell… vagy legalább egy tőkehalnak.

A nap már lemenőben volt, a tenger sötétebb árnyalatot öltött. Norbi a mélyvízi szerelését vetette be, olyan 800 méter mélyre, ahol a nagytestű ragadozók járnak.

Eltelt tíz perc. Semmi.

Tizenöt. A bot egy pillanatra megremegett.

Húsz. Megint. Ezúttal erősebben.

– Azta… ez valami komoly lesz – mormolta, és két kézzel rámarkolt a botra. – Na, most megmutatod magad…

A hal – vagy valami – lassan, de ellenállhatatlanul húzta lefelé. Norbi húsz percig harcolt vele, míg végül, csuromvizesen, remegő karokkal sikerült a felszínre vonszolnia.

Aztán felkiáltott:

– Jézusom! Ez meg micsoda?!

A horogra akadt lény nem volt sem paltus, sem tőkehal. Egy valami volt. Valami, amit Norbi még soha nem látott.

– Úgy néz ki, mintha egy dinoszaurusz keveredett volna egy földönkívülivel… – mondta félhangosan. – Hát ezt nem fogják elhinni otthon…

A lény teste nyálkás volt, hengeres, a színe szürkésbarna. De ami igazán sokkoló volt: óriási szemei. Valóban hatalmasak, fényesek, üvegesek – mintha az éjszaka maga nézne vissza belőlük.

Épp ekkor hívta fel Apja, Láng Károly.

– Szia fiam! Na, megvan a vacsora?

– Apa… nem tudom, mit fogtam. Ez nem vacsora. Ez… ez valami szörny! Nézd, küldök egy képet!

Pár másodperc múlva jött is a válasz.

– Ezt ugye nem etted meg?

– Még nem. De gondolkozom rajta.

Norbi kikötött a kikötőben, és a hajóbérlő öreg, Kristóf bácsi már messziről integetett.

– Na mi jót fogtál, fiam? Hozol valamit a reggelihez?

Norbi csak emelte a vödört. A férfi belenézett, aztán hirtelen hátralépett.

– Te jó ég… Ezt hol találtad?

– Ott lenn, mélyen. 800 méterről húztam fel.

Kristóf bácsi elővette a szemüvegét, majd leült.

– Fiam… ez egy európai chiméra. Hivatalos nevén Chimaera monstrosa Linnaeus. Tudod, mit fogtál? Egy igazi ritkaságot! Ez egyfajta ősi cápaféle, de teljesen ártalmatlan. Nem harap. De így élve látni szinte lehetetlen!

– Élve? Hát, most már halott. Nem bírta a felszíni nyomást.

Kristóf bácsi csak ingatta a fejét.

– Hát ez aztán történet lesz az unokáknak.

Norbi vállat vont.

– Addig is… szerinted ki lehet sütni?

Kristóf elmosolyodott.

– Fiam, ha már egyszer felhoztad, meg is kell kóstolni. De előtte csinálj róla pár képet. A neten ezt imádni fogják.

A horgásztársadalom kis norvég kikötője hamarosan felbolydult, mint egy méhkas.

Norbi feltöltötte a képet a Facebookjára egy egyszerű szöveggel:

"Ez jött fel ma reggel. Nem paltonak tűnik. Ötletek?"

A poszt két óra alatt átlépte a tízezer megosztást.

Érkeztek a kommentek:

– „Ez tuti valami mélytengeri démon.”– „Ez nem hal, ez egy Final Boss.”– „Láng Norbi, te nem halászol, te mitológiai lényeket idézel meg!”

Aztán hívták a RégióTV riporterei.

 – Jó napot kívánok, Norbert! A híradónak dolgozom, és láttuk a posztját… beszélhetünk a fogásáról?

Norbi csak nevetett.

– Hát, már miért is ne? Ha már a hal nem maradt titokban, legalább mesélem el magam.

A riport alatt mutatták a képet, Kristóf bácsi ott magyarázott, hogy ez egy "tengeri relikvia", és még ő sem látott ilyet életében. A képernyő alján ez futott:

„Békés halászatnak indult – földönkívüli lett belőle?”

Másnap megjelent a Népszóra című norvég lap magyar nyelvű kiadása is egy rövid cikkel:

„Magyar fiatalember különleges halfajt fogott ki a sarkkör közelében. A szakértők szerint ritkábban találkoznak ilyen lénnyel, mint sarki rókával tangában. ”