Egy világos szőrű, erős testű, gyönyörű állat. Mozdulatlanul bámulta a járművet, mintha tudta volna, hogy ők jönnek.

— Menj már onnan! — dudált rá a sofőr. — Ezt most nem hiszem el…

De a kutya nem mozdult. Nem félt, nem ugatott. Csak várt.

A mentőápoló kiszállt, hogy elzavarja, de az eb nyugodtan félrelépett az út szélére. Amint azonban az ápoló visszafordult, a kutya ismét a kocsi elé sétált, leült — és nézte őket.

— Olyan, mintha hívna minket valahová… — jegyezte meg a másik ápoló, aki közben kiszállt az anyósülésről.

Végül mindhárman követték a kutyát, aki most már lassan elindult az árok irányába, majd letért az útról, és befelé ment a bokrok közé. Minden pár lépésnél hátranézett, meggyőződve róla, hogy jönnek.

Az egyik ápoló lépett előre — és egy pillanattal később megtorpant, arca elsápadt.

— Gyertek… most azonnal… — mondta alig hallhatóan, a bokrok közé mutatva.

A többiek odarohantak — és abban a pillanatban arcuk elsötétült.

A bokrok között egy kislány feküdt. Ötéves lehetett, mezítláb, egy szakadt, piszkos kisruhában, összekuporodva, mintha próbálta volna eltüntetni magát a világból. Az arcán könnyek, sár és apró sebek keveredtek. A kezében pedig — egy törölközőbe bugyolált valami.

Az egyik mentős leguggolt hozzá, óvatosan, nehogy megijessze.

— Kicsim… hallasz minket? — kérdezte halkan, de a hangja megremegett.

A kislány lassan felemelte a fejét. Riadt, de kimerült tekintettel bámult a férfira, majd kinyújtotta felé a csomagot a kezében.

Ahogy a törölközőt kibontották, egy aprócska kiscica került elő belőle. A bal mellső lába vérzett, a bundája megpörkölődött, mintha tűz érte volna.

— Ő… ő égett… nem tudtam, mit csináljak… csak mentem… és a kutya… ő vezetett ide… — suttogta a kislány alig hallhatóan.

— A tied a kutya? — kérdezte az egyik ápoló, hátranézve a még mindig mozdulatlanul figyelő állatra.

A kislány bólintott.

— Buksinak hívják. Ő mindig vigyáz rám…

A mentők már rutinos mozdulatokkal készítették elő a hordágyat, a melegítőfóliát, infúziót. Nem kérdeztek többet — a gyermek szeméből, a lábán lévő zúzódásokból, a teljes kiszáradásból pontosan értették, miken ment keresztül.

És Buksi… ő továbbra is csak állt. A szeme nem hagyta el a kislány arcát.

— A kutya jön velünk, igaz? — kérdezte a sofőr, miközben emelték be a kislányt.

— Ez nem is kérdés. Ő hozta ide. Ő mentette meg. Mi meg tartozunk neki ennyivel.

A kórházban a helyzet gyorsan tisztázódott. A rendőrség megállapította, hogy a kislány anyja napok óta nem adott életjelet, az apja pedig körözés alatt áll bántalmazás miatt. A gyermek gyakorlatilag az utcára került. Egyedül.

Illetve… nem egészen egyedül.

A kislányt megfigyelésre fektették be a gyermekosztályra. A cicát az állatorvosi rendelőbe vitték, ahol az ügyeletes orvos azonnal megkezdte a kezelést. A kutya pedig — természetesen — a kórházi bejáratnál maradt.

Nem mozdult. Nem ugatott. Csak várt.

Amikor az orvos végül engedélyezte, hogy a kislányhoz beengedjék… Buksi hangtalanul beosont, és lefeküdt az ágya mellé. A kislány szó nélkül simogatni kezdte a fejét, és először mosolygott aznap este.

Egy héttel később már mindenki ismerte a történetet. Az újságok megírták, a szociális munkások pedig elkezdték az ügyintézést. Végül a kislányt ideiglenesen magához vette az egyik nővér, aki azon az éjszakán szolgálatban volt.

A cica meggyógyult.

A kutya ott maradt.

És amikor a gyámhatóság embere megpróbálta finoman megkérdezni, hogy "mi lesz most", a kislány csak ennyit mondott:

— Ha elvisznek, ő is jön. Mind a ketten. Vele nem alkuszom.

Senki nem próbálta meg lebeszélni. És senki nem bánta.