1. rész – A szív választása

Évek óta gondoskodtam szeretettel egy idős, jómódú asszonyról, egészen addig, míg meg nem halt. A temetést követően azonban váratlanul megjelent a rendőrség – és amit mondtak, attól megdermedtem.

Hét éven át ápoltam Nagy Erzsébetet. Magányos, törékeny idős hölgy volt, akit gyakorlatilag elhagyott a saját családja. Szerencsére volt elég vagyona ahhoz, hogy fizetni tudjon egy gondozót – engem –, de nem sejtettem, hogy ez a munka egyszer még az életemet is felforgatja.

A háza gyönyörű volt. Egy domb tetején állt, hatalmas kerttel, amelyet már nem tudott maga rendben tartani, így kertészek jöttek hetente. Szemei, amelyek valaha élénkek voltak, már megfakultak, de még mindig felragyogtak, amikor együtt Sztorikockáztunk, vagy közösen sütöttük híres almás pitéjét. Ezek a pillanatok külön világot jelentettek nekünk – nevetést, bizalmat és megértést.

A családja évente párszor jelent meg – épp elégszer, hogy megőrizzék a látszatot. Drága ruhákban jöttek, hamis mosollyal az arcukon, és minden alkalommal pénzt kértek. Erzsébet mindig megérezte a képmutatásukat, de sosem szólt. Talán félt, hogy végleg megszakad a kapcsolatuk, ha szóvá teszi.

– Tudod, Dóri – mondta egy délután –, néha úgy érzem, csak akkor létezem nekik, ha pénz kell.

Csak bólintottam, és megszorítottam a kezét. A nevem Dorka volt, de ő mindig Dórinak szólított. Én semmit sem szóltam, de tudtam, mire gondol. A családja utolsó szalmaszálnak tekintette őt.

Számomra azonban Erzsébet nem csupán egy munka volt. Ő lett a családom. A szüleim rég meghaltak, testvérem nem volt, és csak egy kis szobát béreltem pár utcával arrébb. De mellette megtaláltam azt az otthont, amit egész életemben kerestem. A szemében béke volt, a társaságában nyugalom.

– Te vagy az egyetlen, aki igazán törődik velem, Dóri – mondta egy borongós délután, miközben az ablakon a cseppeket néztük. – Hálás vagyok mindenért.

– Én is magának, Erzsébet néni – válaszoltam halkan. – Megtiszteltetés volt melletted lenni ennyi éven át.

Nem beszéltünk sokat a családjáról, de én tudtam, mennyire fáj neki az elutasítás. A szeme mindig a bejárati ajtót nézte, hátha mégis visszajönnek – egy jó szóval, egy öleléssel. De sosem jöttek. Én maradtam.

A halála egy reggel történt. Csendesen, mosollyal az arcán ment el, miközben férje fényképe a kezében volt. Térdre estem az ágya mellett. A könnyeim patakokban folytak. Nemcsak az elvesztés miatt, hanem mert tudtam: ez volt az utolsó ember, aki szeretett engem ezen a világon.

Elővettem a kis füzetet, amit megmutatott korábban, benne a gyermekei, Katalin és Márton telefonszámával. Felhívtam őket. A reakciójuk… nem volt megrendült. Katalin hidegen azt mondta:

– Köszönjük. Intézkedünk. Ön addig hagyja el a házat, elküldjük az utolsó fizetését.

Egy világ omlott össze bennem.

A temetés sietve lezajlott. A gyerekek, unokák, és távoli rokonok ott álltak, fekete öltözékben, némán bólogatva a részvétnyilvánításokra. Volt, aki könnyezett – vagy csak úgy tett. De a tekintetük beszédes volt: vágyakozó, éhes, számító. Nem Erzsébet miatt jöttek. A pénzért jöttek.

Engem meg sem közelítettek. Mintha nem is léteztem volna. Pedig én voltam az, aki éveken át mellettük állt – csak nem vérrokonként.

Miután mindenki elment, még ott ültem a templomban. A koporsót bámultam, üresen, elveszetten. A szívem nehéz volt, mint egy kő. Ő volt az életem középpontja.

Aztán hazamentem. A szobám hideg volt, a csönd süketítő. Az ágy szélén ültem, amikor valaki kopogott.

A szívem a torkomban dobogott.

Két rendőr állt az ajtóban.

– Ön Dorka? – kérdezte az egyik, egy őszes, magas férfi.

– Igen… történt valami?

– Kérjük, jöjjön velünk.

Pánik. Reszkettem. Talán valami baj történt? Hibáztam volna a gondozás során? A gondolataim cikáztak: gyógyszerek, étkezések, beszélgetések… De semmi sem jött elő, ami rossz lehetett volna.

Követtem őket autóval Erzsébet házához. A kapunál már ott volt az egész család – Katalin, Márton, az ügyvédjük, és egy közjegyző. Ahogy beléptem, Katalin rám mutatott.

– Ő volt! Ő irányította anyámat! Ez az egész egy átverés! – rikácsolta.

– Én nem értem… – motyogtam.

Az ügyvéd felemelte a hangját:

– Azért vagyunk itt, mert meg kell hallgatnunk Erzsébet asszony végakaratát. Ön, Dorka, szintén szerepel a végrendeletben, ezért hivatalos kötelessége jelen lenni.

Mindenki feszülten hallgatott. A család lélegzetvisszafojtva várta az örökséget.

Az ügyvéd olvasni kezdett.

– A gyermekeimnek, Katalinnak és Mártonnak megbocsátok… mert rég elhagytak engem.

Katalin arca elsápadt. Márton ökölbe szorította a kezét.

– Unokáimnak remélem, megtanulják, hogy a szeretet többet ér a pénznél.

A tekintetek összezavarodtak.

– És Dorkának, aki a gondozóm, barátom és családom lett… neki mindent hagyok. A házat, földeket, megtakarításokat, gyűjteményeket – mindent.

Ekkor robbant be az igazi vihar…

A szoba, ahol felolvasták a végrendeletet, hirtelen mintha felrobbant volna. Katalin arcát elöntötte a düh, a szeme szinte lángolt.

– Ez hazugság! – kiáltotta, miközben a szemét rám szegezte. – Te manipuláltad anyámat! Ez nem lehet igaz!

Márton is felugrott a helyéről, ökölbe szorított keze remegett.

– Egy szolgálólány kapja meg az egész vagyont? Ez egy színjáték!

Az ügyvéd, dr. Farkas László, megköszörülte a torkát, nyugodtan, higgadtan szólalt meg:

– Erzsébet asszony tiszta tudattal írta alá a végrendeletet, három tanú jelenlétében, mind jogilag igazolva. És... nem csak írásos dokumentumokat hagyott hátra.

Letett elém egy sötétbarna, bársonyos dobozt. A kezem remegett, amikor kinyitottam. Tele volt levelekkel, fényképekkel, hangfelvételekkel. Olyan képek, amelyeken együtt sütöttünk, Sztorikockáztunk, sétáltunk a kertben. Mindkettőnk arcán őszinte mosoly.