Katalin remegett az idegtől.
– Manipuláció volt! – ordította. – Ezeket a képeket te csináltad, hogy úgy tűnjön, mintha…
– Mint ha? – szólt közbe az ügyvéd szigorúan. – Mint ha szeretettel gondozták volna? Mint ha kötődés lett volna köztük?
Katalin szólni akart, de a közjegyző közbeszólt:
– Erzsébet asszony még egy utasítást hagyott hátra. Olvasom: „Kérem, hogy amikor Dorka megtudja döntésem tartalmát, jelen legyen biztonsági szolgálat, mivel tudom, hogy a családom nem fogja méltósággal fogadni a hírt.”
Erre már senki nem szólt. Az őrök csendben, de határozottan odaléptek mellém, és elállták az utamat, mintha éreznék: itt még bármi megtörténhet.
Katalin lehuppant a kanapéra, szinte kifulladva.
– Szóval semmit nem kaptunk?
– Pontosan – felelte az ügyvéd. – Ez Erzsébet asszony végakarata. Egyetlen fillért sem hagyott önökre. Sem készpénzt, sem vagyontárgyakat. Ez a döntés végleges.
– De hiszen a mi anyánk volt! – kiáltott fel Márton, de már nem volt benne erő. Hangja gyenge és üres volt, mint valami visszhang egy rég elhagyott házban.
A rokonokat kikísérték, és még az ajtóból is visszakiabáltak:
– Ezt még megbánod, Dorka! Tönkre fogunk tenni!
Én ott álltam, összeszorított torokkal, könnyeimmel küszködve, és csak ennyit mondtam:
– Nem akartam semmit. Csak gondoskodtam róla. És ő szeretett engem. Ennyi.
Amikor az utolsó családtag is eltűnt, dr. Farkas hozzám lépett. A tekintete most sokkal melegebb volt.
– Erzsébet asszony valóban szeretett téged. Nem egyszerűen pénzt hagyott rád, hanem a teljes hagyatékát – azt a világot, amit évtizedekig épített. Gyűjteményeket, befektetéseket, ingatlanokat, részvényeket… Először sokkoló lesz, de ne ijedj meg. Segítek eligazodni mindenben.
– De én... nem is tudom, hol kezdjem. Nem értek én ehhez – hebegtem.
– Pont ezért hagyott mindent rád. Mert nem a vagyon miatt voltál mellette. Hanem emberként.
Átnyújtotta a kulcsot a házhoz. A kulcs, amely évekig csak Erzsébeté volt. Most az enyém lett.
Még sokáig ültem a nappaliban egyedül, kezemben a kulccsal, ölemben a fényképes dobozzal. A kandallóban pattogott a tűz, és bár a ház már nélküle volt, mégis minden szegletében őt éreztem.
Ez a ház az övé volt. De most már az enyém. Mert ő ezt akarta.
Mert ő szeretett.
És én sosem hagyom, hogy elfelejtsék őt.
A következő napokban minden megváltozott.
A rendőrök elmentek, de a vihar nem csitult. Már másnap megjelent az első fenyegető levél a postaládámban.
„Nem vagy méltó erre az örökségre. Ne éld bele magad. Ezt még megbánod. – M.”
Nem volt aláírva, de tudtam, ki küldte. Márton. A betűi olyan ismerősek voltak, mint a fenyegetései a temetés után.
Felkerestem dr. Farkast, és megmutattam neki.
– Ahogy sejtettük – mondta, és homlokát ráncolta. – Már megy a háttérben a mozgás. A család fellebbezett. Meg akarják támadni a végrendeletet. Azzal érvelnek, hogy Erzsébet néni nem volt beszámítható.
– Ez abszurd! Ő világosan döntött! – kiáltottam.
– És erről dokumentumaink is vannak. De ettől még fel kell készülnünk. Ez most nemcsak jogi ügy lesz, hanem nyilvános is. Elő fogják adni, hogy kihasználtad. El akarják mosni a múltjukat, és besározni téged.
Nem sokkal később interjút kértek tőlem egy bulvárlaptól. Először nemet mondtam. De aztán kaptam egy e-mailt – egy névtelen forrástól –, amelyben képernyőképeket csatoltak a Katalin és Márton által küldött üzenetekről. A saját ügyvédjüknek írták őket.
„Nem hagyhatjuk, hogy ez a kis senki mindent megkapjon. Elég egy jó pszichiáter, és a végrendeletet semmissé tesszük. Ha kell, még hamisítok is…”
Átküldtem a képernyőképeket dr. Farkasnak. A szeme elkerekedett.
– Ezt nem is reméltük. Ez bűncselekmény. Hamisításra való szándék. Végük van.
Időközben elkezdtem tanulni. A ház hatalmas könyvtárában napokat töltöttem az antik műtárgyak világával, aukciós katalógusokkal, festményértékelésekkel. De nem voltam egyedül.
Dr. Farkas bemutatott valakinek.
– Ő itt Veres Alex. Műtárgyszakértő és örökségkezelő. Dolgozott már együtt Erzsébet nénivel. Ő segít eligazodni ebben a világban.
Alex kedves volt és udvarias. Először formális hangnemben beszéltünk, de gyorsan kiderült, hogy őszintén csodálta Erzsébetet.
– Tudta, hogy az egyik holland csendélet, amit a nappaliban tartott, valószínűleg egy Vermeer-műhelyből származik? – kérdezte, miközben megmutatta a képet a mobilján nagyítva.
– Nem… azt hittem, csak egy szép virágfestmény.
– Pontosan ez a lényeg – mosolygott. – Erzsébet látott benne valamit, amit mások nem. Akárcsak benned.
Valami megmozdult bennem.
A tárgyalás napja eljött.
A bíróság terme zsúfolásig megtelt. Katalin és Márton ott ültek a vád oldalán, elsötétült arccal. Ügyvédjük harcias volt:
– Kérem a végrendelet semmissé nyilvánítását! Az alperes – Dorka – nyomást gyakorolt egy idős, zavart elméjű asszonyra. Érzelmileg zsarolta, ráerőltette a jelenlétét, és elzárta a családjától!
Dr. Farkas felállt, és csak ennyit mondott:
– Ez nem igaz. És bizonyítani is fogjuk.
Bemutatták a fényképeket, a leveleket, a hangfelvételeket, amiket Erzsébet rám hagyott. De nem ez volt a legnagyobb ütés.
A bíróság előtt megjelent dr. Sánta Júlia, Erzsébet háziorvosa.
– Erzsébet asszony szellemi állapota kifogástalan volt az utolsó hónapokban is. Teljesen tudatánál volt, amikor a végrendeletet megírta. A saját döntését hozta meg.
Katalin felkiáltott:
– Maga hazudik! Mind hazudtok!
De ekkor új bizonyíték került elő: az e-mailek, a képernyőmentések, amelyeket nekem küldtek. A bírónő hosszasan nézte őket. Aztán felnézett.
– A bizonyítékok egyértelműek. A végrendelet érvényes. A vádak megalapozatlanok. A bíróság a végrendeletet jogerősen megerősíti.
Katalin elájult. Márton üvöltött.
Amikor kiléptem a bíróság épületéből, kint állt Alex és dr. Farkas. Egy kisebb csoport újságíró próbált közelebb férkőzni.
– Most mihez kezd, Dorka? – kérdezte az egyik.
Ránéztem, aztán Alexre, majd az égre.
– Új életet kezdek. De először... méltó módon megőrzöm Erzsébet néni emlékét. Ez az ő világa volt. És én vigyázni fogok rá.
A következő hónapokban alapítványt hoztam létre Erzsébet nevével. Idős, egyedül élő emberek gondozását finanszírozta. Az egyik szobát, ahol együtt sütöttünk, múzeummá alakítottuk.
Alex maradt. Eleinte csak szakmailag segített. Aztán egyre többször vacsorázott nálam. Együtt mentünk el kiállításokra. Aztán egyszer csak nem ment haza.
És a ház?
Már nem volt magányos. Tele volt élettel. Gyermekek jöttek osztálykirándulásra, idősek kaptak új esélyt. És a falon, egy különösen szép festmény alatt, ez állt:
„A szeretet nem vér szerint öröklődik. Hanem szív szerint.” – N. E.
A cikknek az eleje!