– Ez gyerekes! – háborodott fel Gábor.
– Az gyerekes, hogy rám toljátok minden nyaraláskor a teljes logisztikát. Az, hogy vendégként beállítotok a házamba, és szolgaságot vártok el tőlem.
– De… mit fogok mondani nekik?
– Mondd azt, hogy Kata elment. Magához.
Kata elment. Vonatra szállt, és Almádiba utazott. A szálloda a domboldalon állt, kilátással a Balatonra. A szobában virágos ágytakaró, egy kis erkély, ahol esténként bort ihatott, és egy kényelmes füles fotel a sarokban.
Az első nap csak aludt. A második nap sétált a parton, lábát a vízbe lógatta, olvasott, és beszélgetett idegenekkel. Egyedül volt – mégsem magányosan.
És végre... szabadon.
A Balaton partján minden reggel másként köszöntötte Katát. Hol párában úszott a víztükör, hol a nap fénye szikrázott rajta, de minden egyes napban közös volt valami: a csend. A fajta csend, amitől az ember végre meghallja a saját gondolatait. És a saját nevét – nem mint „anyuka”, „Katicám” vagy „sütnél még egy palacsintát?”, hanem egyszerűen: Kata.
A szállodai reggeliken lassan kortyolta a kávét, narancslét öntött magának, és már nem figyelte az időt. Egyik reggel a napozóágyban fekve hallotta, hogy a szomszédos asztalnál két idős hölgy arról beszélget, mennyire megváltozott a nyugdíj után az életük. Kata elmosolyodott. Ő még nem volt nyugdíjas – de mintha most kezdett volna csak élni.
Gábor először az első este hívta. Harmincszor. Kata nem vette fel. Másnap üzenetek jöttek:
„Hol vagy?”„Ez nem normális!”„Kérlek, térj haza.”
Kata megnézte, majd kitörölte. Nem dühből – hanem mert nem volt rá szüksége.
A harmadik napon este hétkor csengett újra a telefon. Kata épp a tóparton sétált, lábán szandál, haját lengette a szél. Megnézte a kijelzőt: Gábor.
Felvette.
– Kata… Végre! – hallatszott a hang, ami eddig mindig biztos pont volt az életében. Most inkább zavart tűnt.
– Szia, Gábor. Minden rendben otthon?
– Juditék hazamentek. Egy nappal azután, hogy elmentél. Nem bírtam tovább. A gyerekek… borzasztóak voltak.
– Valóban?
– Bocsánatot akarok kérni.
– Miért is pontosan?
– Mert… nem láttalak igazán. Csak azt, amit csinálsz. Nem azt, aki vagy. És most, hogy nem vagy itt… nem megy. A ház üres.
– A ház talán – de én nem voltam üres. Csak te nem töltötted meg.
Gábor nem válaszolt azonnal.
– Visszajössz? – kérdezte halkan.
– Igen. – Kata megállt a parton. – De nem hozzád.
– Miért?
– Mert nem akarok visszamenni abba a szerepbe, amit adtál. Azt akarom, hogy ha egyszer hazamegyek, ne háziasszonyként, hanem emberként várjanak. Tisztelve.
– Megváltozom, Kata. Esküszöm. Főzök, mosok, figyelek rád.
– Ezt most mondod, mert rájöttél, milyen kényelmetlen nélkülem. Nem azért, mert rájöttél, milyen vagyok velem.
Ez volt az utolsó beszélgetésük, amiben még volt remény.
Miután Kata visszatért a városba, nem ment haza. Átmenetileg a barátnőjénél, Rékánál lakott, aki tárt karokkal fogadta.
– Végre! – kiáltotta Réka, miközben forró teát készített. – Tizenöt évig néztem, ahogy fokozatosan feloldódsz a családi elvárásokban, mint egy kockacukor a kávéban.
– A legrosszabb, hogy ezt sokáig normálisnak hittem – mondta Kata.
– Mert így tanultuk. Hogy az áldozat az erény. Pedig a saját életünkről mondtunk le.
Kata hamarosan albérletet talált magának. Egy kis garzont a belváros szélén – modern, egyszerű, de világos. Elhelyezkedett egy utazási irodában, és hamar népszerű lett a vendégek körében.
– Milyen szállodát ajánlana a Balatonnál? – kérdezték tőle újra és újra.
Kata ilyenkor elmosolyodott.
– Olyat, ahol végre meghallja a saját gondolatait – felelte.
Hétvégente kisebb túrákra ment, néha csak egyedül, néha új ismerősökkel. Vásárokra járt, süteményt sütött, újra elkezdett festeni – valamit, amit még az egyetem alatt szeretett.
Gábor eleinte minden héten próbálkozott. Ajándék, virág, üzenet.
– Hiányzol.
– Köszönöm. De már nem akarom, hogy hiány legyen bennem.
Végül Kata beadta a válókeresetet. Gábor nem tiltakozott. Csak nézett rá, ahogy aláírta a papírokat.
– Tényleg vége?
– Tizenöt évig csak szolgáltam. Most szeretnék élni is.
És Kata újra utazni kezdett. Először csak belföldön. Aztán eljött a december – és a gondolat: „Mi lenne, ha…?”
Felvette a telefont, tárcsázta a régi ismerős utazási iroda számát.
– Itt Szabóné Kata. Szeretnék egy jegyet foglalni… igen, a tengerhez. Egy főre. Ünnepekre. Szocsi jó lesz.
– Egyedül?
– Pontosan úgy van.
Kint hó esett, de Kata már hallotta a hullámok hangját.
És tudta, hogy most nem menekül – most már önmagához utazik.
A cikknek az eleje!