– Ne hozd szóba többet a nyaralást, és egy szót se szólj, mert holnap jön Judit a családjával – sziszegte Gábor, miközben a távirányítót dühösen a kanapéra dobta.
– Már megint? – kérdezte csendesen Kata, és a kezében remegni kezdett a színes utazási prospektus, amit a munkahelyéről hozott haza. A borítón az Adria kéklő vize csillogott, alatta napsütésben mosolygó párok sétáltak mezítláb a parton.
– Igen, már megint – mordult rá a férfi, miközben a fotelbe süppedve vadul kapcsolgatta a tévét. – Juditék holnap jönnek, és egy hónapig maradnak. Úgyhogy felejtsd el az egész tengeres őrületed!
– De hát ezt hónapok óta terveztük… – kezdte Kata halkan, de a hangjában már ott bujkált valami, ami veszélyesen közel volt az elszántsághoz. – Már kifizettem a szállást Balatonalmádiban… Fél éve néztem ki azt az apartmant.
– És most mondom, hogy lemondjuk! – csapott az asztalra Gábor. – A család az első! Ne csinálj úgy, mintha valami királynő lennél, akinek pihenni kell!
Kata szeme megvillant. A feje zsongott a gondolatoktól. Az éjszakák, amikor a laptop előtt ült, keresgélve a legjobb ár-érték arányú szállásokat, miközben ő számolta a kiadásokat, Gábor pedig csak legyintett. Az új kabát helyett a nyaralásra félretett pénz. A napon száradó törölközők illata, amit elképzelt. A gondolat, hogy végre egyetlen hétig ne kelljen senkinek főzni.
– Gábor, – mondta csendesen, – én is ember vagyok. Én is szeretnék néha mást csinálni, mint mosni, főzni, takarítani és mások gyerekeit pesztrálni. Mert tavaly is ez volt. Juditék idetették a három gyereküket, mi meg mindent csináltunk helyettük.
– Ők a testvérem! – háborodott fel Gábor. – És különben is, nem olyan borzalmasak!
– A kis Marci tavaly beleszórta a mosógépbe a mosószer helyett a kakaóport. És Emese filctollal rárajzolt a hűtőre!
– Gyerekek, ilyenek!
– És én mi vagyok? Cseléd?
– Kata, ne kezdj megint!
– Én nem „megint” kezdek, hanem most kezdek végre! – szinte felcsattant a hangja. – Tizenhárom éve hallgatom a húgod jajveszékelését, hogy mennyire fáradt, közben hetekre beköltöznek, mintha szállodában lennének!
– Ne túlozz!
– Egy hónapra jönnek, Gábor. Egy hónap. Neked ez nem tűnik fel?
– A saját véred ellen lázadsz, Kata?
– Nem. Az ellen lázadok, hogy rám toljátok a gyereknevelést, a főzést, a takarítást – miközben én egy hét szabadságot kértem ki, amit egy hintaágyban szerettem volna tölteni, nem Judit három gyerekének a ruháit mosva!
– Akkor mit akarsz? Menekülni a saját családod elől?
– Nem menekülök. Elutazom. Egyedül. Mert már nem bírom tovább.
Gábor nem szólt semmit. Aznap este külön szobában aludtak.
Másnap reggel Kata kávéval a kezében bámulta a nappali ablakából, ahogy a fekete családi SUV megállt a ház előtt. Judit kiszállt belőle, szokásos harsányan nevetős stílusában, hófehér sportcipő, rózsaszín melegítő, arany karika fülbevaló, és egy Gucci feliratú tornazsák, amit a férje, Ricsi cipelt csendben.
– Gyere már, Ricsi! A gyerekek egy percet sem bírnak ki a kocsiban!
Ricsi némán bólogatott. Egy pillanatra találkozott a tekintete Katáéval. Abban a pillanatban egy egész életnyi fásultság tükröződött vissza belőle.
A három gyerek – Emese, Marci és Tomika – úgy özönlöttek be a házba, mintha egy vurstliba érkeztek volna. Már az előszobában le is rúgták a cipőjüket, Marci egyből a nappali szőnyegre ugrott sáros zokniban, Emese visítva követelte a tabletet, Tomika pedig megkérdezte:
– Hol van a csoki?
– Jó napot, sziasztok! – mondta Kata erőtlenül.
– Sziaaa, Katácska! – ölelte meg őt Judit. – Jól nézel ki! Vékonyabb is vagy, nem? Mi van veletek?
– Ugyanaz. Mint mindig. – Kata lesütötte a szemét.
– Hát itt meleg van! Van valami a hűtőben? Megdöglöttem az úton! – kiáltotta Judit, miközben már nyitotta is a hűtőt.
Gábor, aki időközben hazaért, széles mosollyal ölelte át a húgát.
– Judit, gyere, segítek bevinni a csomagokat!
– Én addig lepihenek a kanapéra! – kiáltotta Judit.
– Kata, készítenél egy kávét? – szólt vissza Ricsi.
Kata csak állt, és nézte őket. A nap, amit régen az utazásnak szentelt volna, most ismét egy szolgálat kezdetét jelentette. Az első csatát már elvesztette.
De még nem az egész háborút.
„És akkor Kata eltűnt”
A napok teltével a ház Kata számára megszűnt otthonnak lenni. Egyre inkább egy túlzsúfolt, zajos menhely lett, ahol ő volt a gondnok, a szakács, a takarítónő és a bébiszitter – egyszerre. Már az ötödik napon járt, és semmit nem csinált mást, csak rohangált az elhagyott zoknik, kiborított müzlik, nyálas gyerekjátékok és hangos hisztik között.
Reggel hatkor már ébren volt, palacsintát sütött, mire a többiek kinyitották a szemüket. Judit a kanapén nyújtózott, kávét kért, amit Kata készített. A gyerekek rajzfilmet bámultak a maximális hangerőn, miközben összevitatkoztak azon, kié a távirányító. Ricsi rendszerint az erkélyen cigarettázott, mintha nem is ugyanabban a lakásban éltek volna.
Gábor boldogan labdázott a fiúkkal az udvaron, és Kata minden este azt hallgatta, milyen fantasztikus a testvére gyerekeihez való viszonya. De amikor este tízkor Kata a teli mosókosárral állt a fürdőszoba ajtajában, Gábor már csak annyit mondott:
– Ne most. Holnapra is marad valami. Ne pörögj már mindig.
Egy reggel, amikor épp egy újabb adag kakaós palacsintát sütött, megszólalt a telefon. Egy idegen női hang szólt bele:
– Jó napot kívánok, Kata Szabóné vagyok?
– Igen, tessék.
– Itt a Napfény Travel Utazási Iroda. A Balatonalmádi foglalásával kapcsolatban keresem.
Kata szíve kihagyott egy ütemet.
– Igen?
– Sajnálattal közöljük, hogy a korábban választott apartmanban technikai probléma adódott. Viszont tudnánk ajánlani egy másik, magasabb kategóriájú szállást, ugyanazon az áron, ha esetleg most azonnal tud indulni. Ma délután még indul egy vonat, 15:30-kor.
Kata hallgatott. A vonal túlsó végén a nő belekezdett valami magyarázatba, de Kata csak nézte a sercegő tésztát, és arra gondolt, hogy a bőröndje még ott van a szekrény tetején, kipakolatlanul. A fürdőruhák összehajtva, a naptej zárva, a nyári ruha vasalva.
– Igen, – mondta végül. – Kérem a szobát. Küldjék a jegyet e-mailben.
– Tökéletes! Kellemes nyaralást kívánok!
Kata lerakta a telefont. Nem mosolygott, nem sírt, csak újra megfordította a palacsintát, majd halkan odaszólt:
– Gábor! Jöhetsz, kész a reggeli.
Gábor felbukkant az ajtóban.
– Remek, már farkaséhes vagyok!
– Jó étvágyat – mondta Kata halkan, és kiszedte a serpenyőből az utolsó adagot.
Majd felment az emeletre, és elkezdett bepakolni.
A bőrönd pontosan ott volt, ahol hagyta. Az ágyra tette, és gondolkodás nélkül elkezdte bepakolni a holmiját. Ruhák, törölköző, naptej, könyv, napszemüveg, útlevél, bankkártya, telefon.
– Kata? – toppant be Judit a szobába. – Mit csinálsz?
– Elutazom.
– Hová?
– Almádiba. A tengerhez... mármint a magyar tengerhez.
– Hogy érted azt, hogy elutazol? A gyerekek veled akarnak játszani! Ricsinek fáj a háta, és Gábor nem tudja egyedül elintézni a bevásárlást! Nem hagyhatsz itt minket!
– Dehogyisnem – mondta Kata nyugodtan. – Ti jöttetek ide. Én csak visszaveszem az életem egy szeletét.
– Gábor! – ordította Judit. – A feleséged begolyózott!
Gábor felrohant.
– Kata, ezt most ne csináld. Meg tudjuk beszélni.
– Tizenhárom éve beszélünk. Most cselekszem.
– De Juditék…
– A te családod. Oldd meg te.