„Nincs miről beszélni. Döntöttetek. Most éljetek ezzel a döntéssel.”
Azt hittem, itt vége lesz. Hogy végre felnőttként kezelnek, és elfogadják, hogy én kiszálltam ebből a játszmából. De ekkor Erik is beszállt a buliba.
Késő este jött tőle egy üzenet. Már a neve is elég volt, hogy ökölbe szoruljon a kezem.
„Gábor, öregem, minek ez a hiszti? Nem a világ vége. Csak segíts, mint mindig.”
Majdnem elnevettem magam. „Nem a világ vége?” Ő tényleg azt hitte, hogy nekem nincs jogom dühösnek lenni. Írtam neki vissza:
„Most már ez a te felelősséged. Végül is te vagy a kedvenc.”
Erik visszaírt:
„Komolyan, csak egy végrendelet miatt vagy így kiakadva? Felnőhetnél már.”
Most, hogy az örökség az övé lett, már nem is számítanak a pénzek? Milyen kényelmes! A válaszom:
„Akkor nem lesz gond, ha most már te fizeted a jelzálogot, igaz?”
Nem jött válasz.
Nem telt el sok idő, újabb SMS jött anyámtól:
„El fogjuk veszíteni a házat, ha nem segítesz.”
A szám már megint én lettem, nem a fiuk. Most hirtelen válság van? És hol volt a pánik, amikor engem kihagytak a jövőjükből?
„Ezen talán akkor kellett volna gondolkodnotok, amikor kihagytatok a végrendeletből.” – válaszoltam.
Ezután jött a végső döfés apámtól:
„Tényleg hagyod, hogy az utcára kerüljünk?”
Felnevettem. Semmi sem változott. Manipuláció, dráma, sajnálat. Nem voltak hajléktalanok. Csak most kellett volna megmozdítaniuk a saját megtakarításaikat. De azt inkább tartogatták, hátha még egyszer meglágyulok.
Este Erik újra írt:
„Tesó, csak küldd el a pénzt. Túlreagálod.”
A válaszom:
„Ha ez csak pénz, akkor te is ki tudod fizetni.”
Jött is a válasz:
„Most nincs ennyi pénzem…”
„Akkor úgy tűnik, nem csak nekem van problémám.”
És ez volt az a pillanat, amikor először igazán megkönnyebbültem. Olyan érzés volt, mintha ledobtam volna magamról egy egész hegyet. Éveken át viseltem mások felelősségét, elnyomtam a saját érzéseimet. Most először szabad voltam.
De nem sokáig tartott.
Másnap reggel hívott a házam recepciósa Budapesten:
– Gábor, itt vannak a szüleid. Azt mondják, sürgős, és hogy nem veszed fel a telefont.
Majdnem elejtettem a mobilomat.
– Tessék?! – kiáltottam. – Mit keresnek ott?
– Azt mondják, nem mennek el, amíg nem beszélsz velük.
– Ne engedje be őket. Nem várok látogatókat.
Aztán jöttek az üzenetek, kopogás, csengetés. Végül lesétáltam. Az ajtóban ott álltak. Anyám, apám és Erik. Mintha valami családi „megbeszélésre” érkeztek volna.
– Gábor, végre! – tárta szét a karját anya. – Beszélnünk kell!
– Nem. Ti pedig elmehettek. Most.
– Tessék? – pislogott rám anyám, mintha nem értené, amit hall.
– Hallottad jól – mondtam nyugodtan, de határozottan. – Nem jöttök be. Nem vagyok a bankotok.
Apám előrelépett.
– Tényleg hagynád, hogy elveszítsük a házat, csak mert megsértődtél?
– Megsértődtem? – nevettem fel hűvösen. – Úgy gondolod, hogy az nem probléma, ha valaki évekig fizet nektek mindent, aztán kihagyjátok az örökségből?
Anyám a mellkasához kapott.
– Gábor, ez nem így van. Csak azt tettük, ami a család érdekét szolgálta…
– Nem. Amit Erik érdekét szolgálta. Mondjátok ki.
És ekkor elcsendesedtek.
Végül Erik is megszólalt.
– Figyelj, én ebbe nem akartam beleszólni…
– Akkor miért vetted át? – vágtam közbe.
– Soha semmit nem tettél le az asztalra. Huszonnyolc éves vagy. Ideje lenne végre dolgozni.
– Gábor… – szólt anyám lágyabb hangon. – Ő a testvéred!
– Tudom. És mégis én támogattam őt többet, mint ti valaha is.
Apám felhördült:
– Te önző vagy!
– Nem – mondtam nyugodtan. – Csak most először magamra gondolok.
És ott, azon a budapesti lépcsőházban végleg megszakítottam velük a kapcsolatot.
Azóta sem hívtam őket. Ők sem próbálkoztak újra. És tudod mit?
Nem bántam meg.Nem vagyok többé a hátuk mögött álló névtelen támogató.Nem vagyok a pénzforrás.Mostantól én döntöm el, kinek adom a szeretetem, az időm – és a pénzem.
És ez felszabadító érzés.
A cikknek az eleje!