– Én vagyok az apja – mondta Gábor halkan. – Meg akarom ismerni.
Az igazgatónő dühösen felállt.
– Ez lehetetlen! Már majdnem örökbe fogadták! Nem változtathatjuk meg csak úgy!
Gábor nem vitatkozott tovább. Tudta, mit kell tennie. Még aznap este kapcsolatba lépett egy nyomozóirodával, és megbízta őket, hogy derítsenek ki mindent Éva haláláról, Szonja múltjáról – és arról, hová tűnt a lány akkoriban.
Egy héttel később megérkezett a jelentés. Egykori kolléganő, egykori barátnő, Tóth Antónia – közeli barátnő volt Éva számára. Gábor azonnal elment a megadott címre.
– Jaj, hát te vagy az, Gábor? – csodálkozott Antónia, amikor meglátta az ajtóban. – Én vagyok Tóni. Bejössz?
Gábor csak ennyit kérdezett:
– Mondd meg, kérlek, mi történt Évával?
Antónia elkomorult, és halkan válaszolt:
– Meghalt. Hat évvel ezelőtt. Egyedül szült meg egy kislányt, Szonját. Nem volt pénze, nem volt segítsége. Az utolsó napjaiban is rólad beszélt.
Antónia elővett egy borítékot.
– Ezt akarta neked adni. De amikor megtudtam, hogy mással házasodtál össze, eltettem. Nem volt szívem odaadni.
Gábor reszkető kézzel bontotta fel a levelet. Éva írása. Szerelmes, megbocsátó, de megtört sorok. A levélben Éva leírta, hogyan fenyegette meg Gábor anyja és Anna – hogy ha nem tűnik el, „baleset” éri. És ő, féltve a gyermekét és a szerelmét, elmenekült.
Gábor zokogott. Ütötte a kormánykereket, sírt, mint egy gyermek.
– Mekkora bolond voltam – mondta magának. – És Éva már nincs itt. De itt van Szonja.
Aznap este elhatározta: mindent megtesz, hogy visszakapja a lányát.
Gábor nem vesztegette az időt. Azonnal kapcsolatba lépett az igazgatónő feletteseivel, ügyvédekkel, és elindította a hivatalos apasági vizsgálatot. A célja nemcsak az volt, hogy bizonyítsa: ő Szonja édesapja, hanem hogy jogilag is magához vehesse a lányt. Közben újra felvette a kapcsolatot Katával, a fiatal nővel, aki átmenetileg befogadta Szonját.
Kata nem tudott mit kezdeni az új helyzettel. Az egyik pillanatban még arról álmodott, hogy örökbe fogadhatja Szonját, a másik pillanatban ott állt előtte a gyermek biológiai apja.
Amikor Gábor felkereste őt, Kata épp túrós batyut sütött.
– Köszönöm, hogy újra jöttél – mondta halk hangon. – Szonja még mindig rólam beszél, reggeltől estig.
– Tudom – felelte Gábor. – És pontosan ez az, amiért beszélnem kell veled.
A férfi leült, és remegő kézzel vette elő a papírokat.
– Kata, megcsináltam az apasági tesztet. Szonja… az én lányom. 99,9%. Nem kérdés.
Kata szinte megszédült.
– Éreztem. Tudtam. De… most akkor mi lesz?
– Kata, én nem akarom elvenni tőled. Látom, mennyire szereted őt. Szonja is szeret téged. És azt is tudom, hogy egyedül vagy. Ezért szeretnélek… feleségül kérni.
A nő elnémult. Fel sem fogta a szavakat.
– Tessék?
– Tudom, őrültség. De miért ne lehetnénk család? Mindketten szeretjük Szonját. Én szeretnék apja lenni, te meg lehetnél az anyja. Igazi. Hivatalos. Valódi.
Kata hátrébb lépett.
– Gábor… te alig ismersz engem. Mi van, ha… nem működik?
A férfi csak annyit mondott:
– Én már elég csalódást éltem át ahhoz, hogy tudjam: az ember nem mindig kap új esélyt. Most kaptunk egyet. És nem szabad elszalasztani.
Kata némán bólintott. Együtt maradtak aznap estére, Szonja aludt, ők ketten pedig sokáig beszélgettek. Reggel Gábor hivatalosan is benyújtotta a gyámsági kérelmet – de úgy, hogy Katával közösen legyenek a nevelők. És az árvaház végül elfogadta.
Hónapok teltek el. Gábor kivette a pénzét a bankból, és vett egy vidéki házat Katáéknak, az anyósjelöltjét is odaköltöztette. Az élet nyugodt lett, egyszerű, de boldog. Szonja iskolába járt, szerető család vette körül, és mindennap nevetett.
Katával eleinte még távolságtartóak voltak egymással – de aztán egy este, mikor Gábor virágcsokorral jött haza, és egy doboz eperrel, Kata meglepte egy gyertyafényes vacsorával. A gyertyák fénye, a házi sütemény illata, a halk zene... minden úgy állt össze, ahogy az egy romantikus történetben kell.
Kata egy vörös ruhát viselt, a haja lágy hullámokban omlott a vállára. Gábor nem bírta tovább. Odalépett, megfogta a kezét, és csak ennyit mondott:
– Szeretlek.
A nő mosolygott, és végre, sok hónap után, válaszolt:
– Én is.
Aznap éjszaka végre úgy szerették egymást, ahogy mindig is szerették volna. Szenvedéllyel, gyengédséggel, egymásba kapaszkodva.
Néhány héttel később Kata furcsán érezte magát. Rosszullétek, reggeli hányinger… Gábor aggódva vitte orvoshoz, azt hitték, valami fertőzés, de a vizsgálat után az orvos csak ennyit mondott:
– Gratulálok. Kata babát vár.
A nő nem hitt a fülének. Korábban azt mondták neki: meddő. Most mégis...
– Ez… lehetetlen!
Gábor pedig csak mosolygott, és megszorította a kezét.
– Ez csoda, Kata. Az élet visszaadta, amit elvett. Lesz még egy gyermekünk.
A házban ezután még több lett az öröm. Szonja ujjongott, amikor megtudta, hogy kistestvére lesz. Az anyósa, Tamara néni, sírva ölelte magához Katát.
– Isten meghallgatta az imáimat – suttogta. – Végre boldog vagy.
Gábor pedig minden este úgy aludt el, hogy két lányát és feleségét fogta közre – boldog, teljes emberként.
Zárás
Éva már nem élhetett, de Gábor minden évben meglátogatta a sírját. A lányuk, Szonja is vele ment, virágot vitt, és megígérte anyjának, hogy mindig jó kislány lesz.
Egy napon, évekkel később, egy bulvárlapban megjelent egy cikk: „Az ország egyik legjobb plasztikai sebésze, dr. Gábor László, háromgyermekes édesapa, boldog férj, példamutató családapa.” A fotón mosolyogva ölelte Katát, a karjában kisbabával, mellette Szonja, aki már kiskamasz volt.
A cikket valahol Budapesten, egy elegáns, de kiüresedett lakásban egy nő is olvasta. Anna. A volt feleség. Aki azóta sem talált igazi boldogságot, pedig volt pénze, szépsége, szeretői.
– Ezt is elrontottad – suttogta a pohár bor fölött. – Te bolond nő.
És csak ült, egyedül, a luxusban – de szeretet nélkül.
VÉGE
Ha szeretnél még hasonló hangulatú, hosszú történetet fordításban, magyar nevekkel és helyszínekkel, boldog lezárással vagy akár tanulságos befejezéssel, csak szólj, és jön a következő!
A cikknek az eleje!