Gábor keze megremegett.
– Dénes? A legjobb barátom? – suttogta döbbenten.
Még aznap este, mikor Klaudia hazaért, Gábor szembesítette.
– Klaudia, ezt hogy képzeled? A legjobb barátommal?
Klaudia nem tagadott. Felvonta a szemöldökét és közönyösen csak annyit mondott:
– Miért ne? Legalább ő figyel rám.
– Én is figyeltem rád! Mindent megtettem, amit csak tudtam!
– Nem eleget – vágta rá Klaudia. – Különben nem lett volna szükségem másra.
És ezzel megpecsételődött Gábor sorsa. Klaudia a saját nevére íratott mindent – a házat, az autót, még a megtakarításaikat is. Gábor egyik napról a másikra az utcán találta magát.
A legfájóbb mégsem ez volt.
Liam, az idősebbik fia, akit mindig is imádott, a válás után teljesen ellene fordult. Klaudia telebeszélte a fejét, és a fiú egy napon ezt vágta Gábor fejéhez:
– Nem akarom, hogy itt legyél. Menj el. Nincs rád szükségünk!
Gábor akkor már tudta… elveszített mindent. A családját. A gyerekeit. Az otthonát.
És akkor, mint villámcsapás, bevillant Erzsébet arca.
– Én is így tettem vele… Én is kitessékeltem… – suttogta könnyek között.
Másnap reggel elhatározta, hogy elmegy hozzá. Hogy bocsánatot kér. Hogy helyrehozza, amit lehet.
Autóba ült, és órákon belül megérkezett az idősek otthonához. A szíve a torkában dobogott, miközben a recepcióra lépett.
– Jó napot. Veres Erzsébetet keresem.
A recepciós végiglapozta a nyilvántartást, majd csóválni kezdte a fejét.
– Veres Erzsébet… Ó, uram. Ő már nincs nálunk.
– Mi? De hát… hová ment?
– Már két éve elköltözött. Miután megházasodott.
– Megházasodott? – Gábor megdöbbenve pislogott.
– Igen. Az egyik gondozónkkal, aki mindig különösen kedves volt hozzá. Dávidnak hívják. Együtt mentek el, miután világossá vált, hogy a fia soha többé nem látogatja meg.
Gábor lesújtva rogyott le a székbe. A recepciós átnyújtott egy papírt.
– Itt a címük. Ha tényleg meg akarja találni, talán még nem késő.
Aznap este Gábor megállt egy kis parasztház előtt, valahol a Mátra lábánál. A kertben rózsák nyíltak, az ablakokban csipkefüggönyök lengedeztek.
Nagyot sóhajtott, és bekopogott.
Néhány pillanat múlva megjelent Erzsébet – tolószékben, de szinte ragyogott az arca. Sokkal egészségesebbnek és boldogabbnak tűnt, mint valaha.
Amikor meglátta Gábort, egy pillanatra megdermedt.
– Gábor? Te vagy az?
– Anya… én… – Gábor nem bírta folytatni. Lesütötte a szemét, és könnyei csendesen peregtek az arcán.
– Bocsánatot kérek – suttogta. – Amit veled tettem… ahogy elhagytalak… Nem tudtam, mit veszítek.
Erzsébet sokáig csak nézte, majd halkan így szólt:
– Mikor történt mindez, fiam?
– Három éve. Klaudia elvált, a gyerekeimet alig láthatom. És most megértem, milyen érzés, ha az embert eltaszítják.
– Gábor… – Erzsébet odagurult hozzá, és kezét fiára tette. – Tudod, én már régen megbocsátottam neked.
– Tényleg?
– Igen. Amit tettél, fájt, nagyon. De Dávid megtanított újra hinni a jóságban. Ő úgy bánt velem, ahogy te gyerekként. Ő nem várt cserébe semmit, csak adott. Ez gyógyította be a sebeimet.
– Köszönöm, hogy nem gyűlölsz – mondta Gábor remegve.
– Az ember nem a múltjából él, hanem abból, amit a múlt hibáiból tanul. Gyere, bemutatlak Dávidnak.
Másnap Gábor találkozott Dáviddal, egy egyszerű, de tiszta lelkű emberrel, aki azóta is odaadóan gondoskodott Erzsébetről. Gábor hálás szívvel köszönte meg neki mindazt, amit tett.
Pár hét múlva vásárolt egy kis házat nem messze a szülei otthonától, hogy közel lehessen hozzájuk.
És egy hónappal később – mintegy jóvátételként – egy különleges meglepetéssel állt elő: szervezett egy esküvőt Miamiban, ahol Erzsébet és Dávid hivatalosan is összeköthették életüket. Az ünnepségen Gábor megismerte Klarát – egy fiatal nővért, aki nemcsak őt, hanem Erzsébetet és Dávidot is elfogadta.
Egy év múlva már mindannyian együtt éltek egy boldog, új családként. Erzsébet gyakran mondogatta:
– Az élet néha kerülőúton hoz vissza oda, ahol a legnagyobb szükség van ránk. De ha elég bátor vagy bocsánatot kérni, új esélyt is adhat.
És Gábor minden nap hálát adott ezért az új esélyért.
A cikknek az eleje!