Erzsébet minden erejét fiának szentelte. Egy kis könyvelőirodában dolgozott, esténként pedig varrt vagy takarított, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt a kisfia.

Gábor is nagyon szerette édesanyját. Kettejük kapcsolata szoros, bizalmas és bensőséges volt – legalábbis addig, amíg meg nem ismerte Szabó Klaudiát az egyetemen.

Klaudia szép volt, határozott és minden porcikájával vágyott a jobb életre. Már az első hónapban meggyőzte Gábort, hogy költözzenek össze, és közösen vettek egy pici garzont a megtakarított pénzükből.

– Gábor, te is tudod, hogy a szüleid nélkül nehéz lehet, de együtt bármit elérhetünk – mondta Klaudia egy este, miközben a konyhában spagettit főzött.

– Tudom, Klaudiám – mosolygott Gábor –, csak… néha hiányzik anyám.

– Akkor majd meglátogatjuk. De nem költözünk hozzá, az tuti – tette hozzá gyorsan a lány.

Évekkel később mégis mást mondott.

Miután összeházasodtak, Klaudia azt javasolta, költözzenek Erzsébethez ideiglenesen, hogy pénzt spóroljanak, és később nagyobb házat vehessenek.

– Nézd, Gábor, ha most egy évre visszamennénk anyádhoz, félre tudnánk tenni egy kisebb vagyont. És különben is… jobb lenne neki is, nem?

– Nem tudom… – habozott Gábor.

– Gondolj bele! Több figyelmet kapna, nem lenne egyedül, és mi is haladhatnánk a terveinkkel. Ez win-win helyzet!

Gábor végül beleegyezett. Beköltöztek Erzsébethez, aki örült fia közelségének – egészen addig, amíg meg nem született az unokája, Bence.

Onnantól kezdve Erzsébetnek nemcsak a házimunka jutott, de gyakorlatilag dadusként is működött.

– Anya, el tudnád altatni Bencét? Olyan fáradt vagyok – mondta Klaudia, miközben a nappaliban böngészte a telefonját.

– Persze, drágám – mosolygott Erzsébet, és karjaiba vette az unokáját.

Hetek, hónapok teltek el így. Erzsébet csendben viselte Klaudia szúrásait, de egy nap már nem bírta tovább, és szólt Gábornak.

– Fiam… Klaudia néha nagyon durván beszél velem. Nem baj, hogy segítek, de néha úgy érzem, csak terhük vagyok.

– Ugyan, anya… Biztos félreérted – legyintett Gábor. – Klaudia nagyon érzékeny mostanában, Bence is leköti…

De Klaudia hamar megérezte, hogy Erzsébet panaszkodott, és másnap már ő sértődött meg.

– Komolyan? Az anyád azt mondta, hogy én rosszul bánok vele? – csattant fel. – Ez megalázó, Gábor! Nem is tudtam, hogy ilyen áldozat vagyok a szemében!

Végül Erzsébet kérte, hogy bocsánatot kérhessen.

Évek teltek el, Bence nagyobb lett, és Klaudiának már nem volt szüksége Erzsébet segítségére. Helyette új taktikát választott.

– Gábor, anyád már alig tud járni… Mióta tolószékbe került, minden csak nehezebb lett – kezdte egyik este. – Nem bírok úgy élni, hogy közben rá is vigyáznom kell.

– De hát mi vigyázunk rá, nem fordítva – válaszolta Gábor.

– Aha… És szerinted nem veszélyes egy idős ember, aki már nem tudja rendesen kezelni a gáztűzhelyt? Vagy ha elfelejti bezárni az ajtót? Vagy ha Bencére nyitja az ablakot télen?

– Klaudia, ne túlozz…

– Nem túlozok. Egyszer baj lesz. Tudod, hol lenne jó helye? Egy szép, barátságos idősek otthonában. Ott gondoskodnának róla, rendesen. Mi pedig élhetnénk végre a saját életünket.

Gábor először tiltakozott.

– Sosem tenném intézetbe az anyámat – mondta eltökélten.

De amikor Klaudia második gyermekükkel terhes lett, és egy allergiás reakció miatt kórházba került, újabb vád érkezett.

– Biztosan az anyád főztje volt! – jelentette ki drámaian. – Az ebéd után lettem rosszul! Lehet, hogy véletlen volt… De mi van, ha legközelebb a babának árt?

Gábor már nem volt biztos semmiben. A gyerekei biztonsága fontosabb volt mindennél. Másnap este vacsora közben leült Erzsébettel beszélni.

– Anya… gondolkodtam valamin – kezdte.

– Mondd csak, fiam – felelte Erzsébet óvatos mosollyal.

– Sokat vagy egyedül itthon, és mivel már tolószékben vagy, lehet, jobb lenne egy helyen, ahol mindig van segítség. Egy idősek otthonában.

Erzsébet megszólalni sem tudott. A kanalat lassan letette, és könnybe lábadt szemekkel csak annyit suttogott:

– Egy otthonba… engem?

– Ez mindenkinek a legjobb – mondta Gábor határozottan. – Holnap reggel viszlek, mielőtt bemegyek dolgozni. Csomagolj össze.

Erzsébet megdermedt. Klaudia az asztal másik végén elégedetten mosolygott.

– Kérhetek még egy dolgot, Gábor? – kérdezte halkan az idős asszony.

– Persze, anya.

– Meglátogatsz néha? Nem minden nap… de legalább hétvégente?

– Hát persze! Ez nem is kérdés! – felelte Gábor.

– Köszönöm, fiam – motyogta, majd elhúzódott a szobájába.

De Gábor sosem látogatta meg.

Hónapok teltek el. Megszületett a második gyermekük, és Gábor annyira belemerült az apaságba, a munkába és Klaudia elvárásaiba, hogy Erzsébet lassan feledésbe merült.

Egészen három év múlva, amikor minden darabjaira hullott…

Három év telt el azóta, hogy Gábor kitette édesanyját az idősek otthonába. Élete ezalatt fenekestül felfordult.

Egy szombat délután hazament a munkahelyéről, és már az ajtóban érezte, hogy valami nem stimmel. Klaudia telefonja a konyhapulton hevert, kijelzőjén pedig egy üzenet világított. Gábor sosem volt féltékeny típus, de most valami arra késztette, hogy ránézzen.

„Várom az estét, szerelmem. Már alig bírom nélküled. – Dénes”