A mentők megérkeztek. Teréz mindent elmondott a mentőtiszteknek, akik már a rendőrséget is értesítették. Marci csendben feküdt a hordágyon. Mielőtt elvitték, annyit mondott:
– Apu nem akar rosszat. Csak néha dühös… Azt mondja, én teszem vele ezt…
A mentős megszorította a nővér vállát:
– Ezt nem fogja többé. Ígérjük.
Még aznap este
A rendőrök bekopogtak a panelház ötödik emeletén lévő lakás ajtaján.
– Jó estét, Kovács János? – kérdezte az egyik járőr.
– Az vagyok. Mi ez a felhajtás?
– Szeretnénk néhány kérdést feltenni a fiáról… – mondta a nyomozó, és félreállt az ajtóból. Két civil ruhás rendőr lépett elő mögötte.
János arca megfeszült.
– Nem tudom, miről beszélnek.
– De mi tudjuk. Kérem, jöjjön velünk – hangzott a határozott válasz.
A férfit előállították, és még aznap éjjel vádat emeltek ellene gyermekbántalmazás miatt.
Másnap az iskolában
Az osztályfőnök, Farkas tanár úr csak állt a tanári szobában, és nézte az asztalán maradt sapkát. A vastag bordó kötött anyag immár élettelenül hevert ott, mint valami emlék egy hosszú rémálomból.
– Minden reggel láttuk rajta – mondta halkan Teréz. – De nem mertük megkérdezni, miért…
– Most már tudjuk – válaszolta Zsolt.
– És most végre segíthetünk.
A fiú kórházi kezelést kapott, az orvosok megdöbbentek, hogy ennyi idő után nem kapott fertőzést.
Pszichológus is foglalkozott vele, és rövid időn belül nevelőszülőkhöz került. A testvére vallomása alapján a bántalmazások már hónapokkal korábban kezdődtek.
A legmegdöbbentőbb mégis az volt, amit Marci az egyik pszichológusnak mondott, mikor megkérdezte, miért nem szólt senkinek:
– Mert azt hittem, minden gyerekkel ez történik. Csak én vagyok gyenge, hogy nem bírom.
Három nap telt el azóta, hogy Marci kikerült a kórházból.
A sebei gyógyulni kezdtek, de az arcán még mindig ott ült a bizonytalanság. A kórházi szobáját gyakran látogatta pszichológus, egy szelíd hangú nő, akit úgy hívtak: Dr. Sárközi Emese.
– Szia, Marci. Ma is játszunk egy kicsit, rendben? – kérdezte mosolyogva, miközben leült az ágya mellé.
– Nem baj, ha nem akarok beszélni? – kérdezte a kisfiú halkan.
– Nem baj. Akkor csak rajzolunk – válaszolta Emese, és elővett néhány színes ceruzát.
Marci először csak firkált. Aztán megrajzolta a sapkáját. Majd egy kisfiút, akinek nincs haja. És aztán egy bácsit – fekete arccal, dühösen, a háttérben.
Emese nem szólt. Csak figyelte. A végén a kisfiú halkan megszólalt:
– Már nem akarok félni. Csak azt nem tudom, hogyan kell ezt.
Emese lassan bólintott.
– Senki nem születik úgy, hogy tud ne félni. Ez valami, amit együtt tanulunk meg.
Egy hónappal később
Marci már egy új iskolába járt. Nevelőszülőkhöz került: Borbás András és Borbás Anna fogadták be, egy kis faluban, nem messze Székesfehérvártól.
– Marci, reggeli! – kiáltotta be Anna a konyhából.
– Már megyek! – jött a válasz, ezúttal vidámabban, mint valaha.
A kisfiú már nem viselt sapkát. Hajának helyén kis pelyhek jelentek meg – a bőr lassan gyógyult. És vele együtt gyógyult a lelke is.
Iskolájában kedvelt lett. A tanárai elmondták: zárkózott, de nagyon szorgalmas. A gyerekek tisztelték, mert bár csendes volt, valami felnőttes erő sugárzott belőle.
Október végén különleges eseményt rendeztek az iskolában.
A „Gyermekvédelmi Hónap” keretében egy interjús beszélgetés zajlott a tornateremben – ahol a gyerekek névtelenül elmondhatták, mitől félnek, vagy mit éltek át. Marci sokáig hallgatott.
Aztán kezet emelt.
A mikrofont a kezébe adták.
– Azért vagyok itt – mondta –, mert tudom, milyen érzés úgy tenni, mintha minden rendben lenne, amikor semmi sincs rendben.
A tanteremben síri csend lett.
– Azt hittem, ha elmondom, rosszabb lesz. Hogy engem hibáztatnak majd. De amikor végre beszéltem… megváltozott minden. Én nem vagyok rossz. És ti sem vagytok azok, ha féltek. Csak szóljatok valakinek. Aki figyel. Aki segít.
A tanárok szemét könny öntötte el. Az egyik fiú odalépett hozzá, és csendesen megölelte.
Ma Marci már 11 éves.Biztonságos otthonban él, szerető nevelőszülőkkel. Még mindig hordoz emlékeket – de már nem rejti el őket. Mert megtanulta:
A bántalmazás nem a gyerek hibája.A hallgatás nem védi meg őt.A bátorság nem a kiabálásban van, hanem abban, ha segítséget kér.
– Marci, 8 évesen
A cikknek az eleje!