– A feleséged a földre fektette az anyánkat. Azt az anyát, aki mindenét feláldozta értünk. Most Veronika kipróbálhatja, milyen érzés az, ha nem számítasz senkinek.
– De… én nem tudtam, hogy ennyire rossz. Anyánk azt mondta, nem baj…
– Mert soha nem panaszkodik. De most figyelj jól: vagy Veronika a folyosón alszik, vagy én teszem ki innen. És ha még egyszer így bánik anyánkkal, a következő nyaralásra csak a cipődet küldheted el.
Veronika megpróbált elém állni.
– Nem fogok a padlón aludni!
– Dehogynem. Ha jó volt anyunak, neked is az lesz.
A bőröndjeit kicipeltem a folyosóra. Felfújtam a matracot, és rátettem egy paplant.
– Választhatsz, Veronika. Folyosó vagy terasz. De ez a szoba mostantól az anyámé.
Anyát kézen fogva vezettem be a mesterhálóba. Megállt az ajtóban, és nem bírta visszatartani a könnyeit.
– Ezt nem kellett volna, kicsim…
– De, anya. Pont hogy kellett. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem. Itt a helyed. Itt van végre méltóságod, kényelmed és szeretet.
Kicsomagoltam a kis bőröndjét, felakasztottam pár ruháját, és betakartam. Amikor belehuppant a hatalmas franciaágyba, halkan sóhajtott:
– Nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára ilyen kényelmesen…
Az ablakból láttam, ahogy Veronika fújja fel a matracot a teraszon. Arca vörös volt, dühös, megalázott. Nem bántam.
– Milyen az érzés, Veronika? Nem túl kényelmes, ugye?! – kiáltottam ki neki.
Anyám felnevetett, először napok óta.
– Néha a világ visszaadja, amit elvettek.
Másnap reggel korán keltem. Az éjszaka nyugodt volt, nem motoszkáltam, nem forgolódtam – és legfőképp nem hallottam a folyosó nyögő parkettáját. Amikor lementem a konyhába, anyám már ott volt. De most valami más volt benne.
Nem volt hajlott a háta. Nem kerülte a tekintetet. Egy szimpla kávéscsésze felett ült, arca kisimult, haja fésülten, ajkán pedig halvány mosoly.
– Jó reggelt, anyu – köszöntem, és puszit adtam az arcára. – Jól aludtál?
– Jobban, mint hónapok óta. Talán évek óta – mondta, majd megkavarta a kávét. – Tudod, Eszter… ritkán érzem magam láthatónak.
Megszorítottam a kezét. – Ez mostantól másképp lesz. Megígérem.
Ahogy a többiek kezdtek lecsorogni a konyhába, feszültség lett úrrá a levegőn. Veronika családja – anyja, nővére, unokatestvérei – csendben, szúrós pillantásokkal bóklászott. A szokásos hangoskodás, nevetgélés elmaradt. A „családi összekovácsolás” úgy szétmorzsolódott, mint a szélfútta homok.
Veronika nem jött reggelizni. Az egyik unokatestvére azért benézett a konyhába, és megállt anyám előtt.
– Hihetetlen, amit tettél, Eszter – mondta nekem. – Veronika ezt már évek óta megérdemelte. Te vagy az első, aki mert szembeszállni vele.
Délre a ház kiürült. Legalábbis félig. Veronika nővére, sógora és a kisfiúk összepakoltak és elmentek. Azt mondták, „nem tudják jól érezni magukat ebben a hangulatban.” A hangulatot egyébként főleg Veronika teremtette – még a naplemente sem volt elég, hogy elvonja róla a figyelmet.
Délután anyámmal együtt üldögéltünk a stégen. A nap csillogott a vízen, és anyám nevetett, amikor meglocsoltam a lábát. Mint egy kisgyerek. Mint aki újra tanul örülni.
Ekkor jött ki Veronika. Arca sápadt volt, a haja összevissza, mintha egész éjjel nem aludt volna. Odalépett hozzám, lehajolt, és úgy, hogy anyám ne hallja, dühösen suttogta:
– Megaláztál mindenki előtt.
Lassan felálltam, megigazítottam a pólómat, és szembe néztem vele.
– Jól tetted, hogy érezted. Mert most már tudod, milyen az, amikor valakit sárba tipornak – válaszoltam halkan.
– Ez nincs lezárva.
– Dehogynem. Mert amit tettél, azt sosem lehet kimagyarázni. És ha még egyszer… ha még csak félvállról is kezeled az anyámat, amit tegnap tettél, az csak ízelítő volt.
Elviharzott. Anyám felnézett rám, és szomorúan mondta:
– Nem kellett volna ennyire feláldoznod magad miattam…
– De kellett. Mert megérdemled, hogy kiálljanak érted. Megérdemled, hogy valaki végre azt mondja: elég volt.
A hét hátralévő részét ketten töltöttük. Gábor próbált kedves lenni, főzött paprikás krumplit, vitt anyámnak kávét – de nem szólt sokat. Talán magában rendezgette az évek óta felgyűlt bűntudatot. Veronika nem köszönt, nem beszélt, nem mosolygott. De mi nem is vártuk.
Anyám minden nap úszott, hintázott a tóparti hintaágyban, és esténként a naplementében kortyolgatta a kamillateát. Minden este puha ágyban aludt, saját fürdővel, csukott ajtó mögött – végre méltóságban.
Mielőtt elindultunk volna haza, odajött hozzám, és erősen átölelt.
– Köszönöm, hogy láttál. Köszönöm, hogy fontosnak tettél.
– Te mindig is fontos voltál, anya. Csak most végre kimondtuk is.
Hazafelé vezetve a visszapillantó tükörben láttam anyám arcát – békés volt. Tudtam, hogy valamit helyreállítottunk, amit sokáig mások próbáltak elvenni tőle.
Ez a nyaralás nem a tóparti esték miatt lesz emlékezetes. Hanem azért, mert végre kimondtuk azt, amit minden anyának hallania kellene:
„Értékes vagy. Fontos vagy. És soha többé nem hagyjuk, hogy máshogy kezeljenek.”
A cikknek az eleje!