Néha egy családi nyaralás nem összehozza a rokonokat, hanem örökre megváltoztatja a kapcsolatokat. Egy szűk matrac, egy csukott ajtó és egy bátor lány döntése olyan igazságot hozott felszínre, amit mindenki próbált elkerülni…
Az egész három héttel ezelőtt kezdődött, amikor a bátyám felesége, Veronika előállt a legújabb „csodás ötletével”. Talált egy „álomszép” nyaralóházat a Velencei-tó partján, amit ő nagy hanggal csak „családi összekovácsoló kikapcsolódásnak” nevezett.
– Hat hálószoba, Eszter! Privát stég, jakuzzi, még grillsütő is van a teraszon! – lelkendezett a telefonban. – És csak fejenként 180 ezer forint lenne az egész hétre. Ennél jobbat nem találunk!
Már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor hozzátette, hogy ő nem fizet, mert „ő szervezi az egészet, és az idő a legnagyobb befektetés”. De az anyukám, Irén, olyan lelkesen hallgatta, hogy végre együtt lehet a család. És a bátyám, Gábor is úgy tűnt, örül, hogy Veronika végre próbál beilleszkedni hozzánk.
– Ó, Eszter, ez csodálatos lesz! – mondta anyám ragyogó hangon, mikor hívott. – Évek óta nem nyaraltam sehol, és olyan jó lesz veletek együtt lenni.
Elakadt a szavam. Apánk halála óta Irén mama éjt nappallá téve dolgozott. Két műszakot vállalt a kisboltban, éjszaka takarított, és tanfolyamokra járt, hogy ápoló lehessen. Soha, egyetlen panasz sem hagyta el a száját, miközben mindent feláldozott, hogy Gábor és én normális életet élhessünk.
Ha valaki, hát ő igazán megérdemelt egy kis pihenést.
– Anya, ez csodás lesz, meglátod – mondtam neki szívből.
Aztán az élet, mint mindig, közbeszólt. Két nappal indulás előtt a hétéves kisfiam, Ábel, belázasodott. A lázmérő 39,6-ot mutatott, és én pánikban hívtam Veronikát.
– Nagyon sajnálom, Veronika, de nem tudok menni. Ábel beteg lett, és nem hagyhatom magára.
– Ó – mondta unottan. – Hát, akkor nélkületek megyünk. Kár…
Egy szó sem esett arról, hogy reméli, jobban lesz. Nem ajánlotta fel, hogy esetleg elhalasszuk. Csak annyi: "kár".
– Rendben van, Veronika. Jó pihenést – mondtam, bár belül fortyogtam.
Amikor elmondtam anyámnak, azonnal aggodalom ült ki az arcára.
– Jaj, kislányom, átjöjjek hozzátok segíteni? Nem hagylak egyedül.
– Nem, anya, ez csak egy kis láz, napok kérdése. Neked pihenned kell. Élvezd a nyaralást.
– Biztos vagy benne?
– Teljesen. Ábel pár nap alatt rendbe jön.
Másnap reggel anyám ragyogó arccal indult el Gáborékkal. – Puszild meg helyettem is a kisunokámat – csacsogta a telefonba.
– Ígérem. Jó utat, anya!
Másnap reggel felhívtam videón, hogy beszámoljak Ábel állapotáról. Amikor megláttam, a gyomrom görcsbe rándult.
A szemei vörösek voltak. A mindig pedáns konty szétcsúszva. És ami még inkább megütött: egy keskeny, rideg folyosón ült – nem a kényelmes hálószobában, amit elképzeltem.
– Anya? Mi ez a hely? Te a földön vagy?
– Ó, csak nem aludtam valami jól. Tudod, sokan vagyunk, és...
A kép szélén megláttam egy kempingmatracot. Vékony volt, mint egy palacsinta. Kopott pléd rajta, párna sehol. A seprűtároló és a fürdőszobaajtó között.
– Ne mondd, hogy ott aludtál!
Anyám elfordította a fejét, és halkan motyogta: – Nem olyan rossz. A padló egész sima.
Azonnal felhívtam Gábort. Első csörgésre felvette.
– Szia Eszter! Hogy van Ábel? Itt minden fantasztikus, a naplemente egyszerűen…
– Gábor – vágtam közbe –, hol alszik anya?
– Komolyan kérdezem.
– Hát... Veronika azt mondta, hogy aki előbb érkezik, az választhat szobát, és...
– És anya a folyosón alszik?!
– Csak néhány nap. Kibírja. Tudod, milyen kemény asszony.
[ ]
– Kemény?! Ez az asszony három állással fizette ki az egyetemedet! Ő emelt fel minket egyedül, és szerinted rendben van, hogy a padlón alszik, miközben Veronika családja a tóra néző szobákban heverészik?
– Ne reagáld túl…
– Épp ellenkezőleg. EZT nagyon is alulreagálod!
Letettem. A harag szinte égetett belülről. Ábel közben nyugodtan szuszogott, a láza elmúlt. Megpusziltam, majd tárcsáztam a szomszédot.
– Zsuzsa néni, lenne esetleg lehetőség, hogy néhány napig figyelne Ábelre? Egy kis családi vészhelyzet adódott.
– Persze, kislányom. Csak hozd át.
Negyven perc múlva már úton voltam. A csomagtartóban egy felfújható matrac és az igazságérzetem.
A nyaraló pont olyan volt, ahogy Veronika mesélte: hatalmas, modern, luxuskivitel. A hátsó teraszon röhögés és zene – miközben az én anyám a földön aludt.
Anyámat a konyhában találtam. Egyedül volt, a többiek valószínűleg a tóban fürdőztek vagy napoztak. A mosogatónál állt, csészéket öblített, mintha csak vendég lenne egy idegen helyen. Amikor meglátott, megdermedt.
– Eszter?! Te mit keresel itt? Hát Ábel?
– Már jól van. Zsuzsa néni vigyáz rá. Anya... ennek most vége van – mondtam határozottan, és megöleltem. Megdöbbentem, mennyire kicsi és törékeny lett.
– Kérlek, ne csinálj jelenetet. Nem akarok senkinek problémát okozni.
– Te nem okozol problémát. Te vagy az anyám. És amit veled tettek, az nem maradhat így.
Kézen fogtam, és visszamentünk a folyosóra. A „fekhelye” úgy festett, mint valami büntetőhely a börtönben. Egy vékony matrac, rajta a pléd, amit még otthonról hozott. A padló szinte átütött rajta.
– Adj nekem fél órát – suttogtam. – És ezt rendbe hozom.
A házban gyorsan megtaláltam Veronika szobáját: a mesterhálót. Saját fürdőszoba, panorámaablak a tóra, szellős baldachin, mintha egy luxushotel lenne. Kopogtam.
Veronika ajtót nyitott – pezsgőspohárral a kezében, arany flitteres ruhában, mint aki egy divatmagazinból lépett volna elő.
– Eszter? Te itt? Azt hittem, nem tudsz jönni – mondta fagyos udvariassággal.
– Beszélnünk kell.
Amikor meglátta, hogy egy felfújható matracot cipelek a hónom alatt, a szemöldöke összerándult.
– Az meg mi?
– Ez lesz az új fekhelyed.
– Tessék?! – nevetett fel idegesen.
– Amit anyámmal tettél, az megbocsáthatatlan. Most te is kipróbálhatod, milyen a padlón aludni.
– Ne merészeld! Ez az én szobám! Én szerveztem ezt a nyaralást!
– A MI pénzünkből, emlékszel? 180 ezer forint fejenként. Beleértve azt az összeget is, amit anyám fizetett, hogy a padlón feküdhessen a seprűtároló mellett!
Elkezdtem összeszedni a cuccait: dizájner bőrönd, arckrémek, hajvasaló, és a mini hűtőből a rozébor is ment.
– Peter! Gábor! – visította Veronika.
Gábor megjelent, zavartan pislogott az ajtóban.
– Eszter? Mi ez a jelenet?