A Rózsadomb egyik régi villája úgy állt az alkonyi fényben, mintha a város minden hangja kívül rekedt volna vaskos, borostyánnal futott falain. Odabent kristálycsillárok rezgették szét a fényt, porceláncsészék koppantak hangtalanul a márványasztalokon, és a vendégek halk, óvatos nevetéssel töltötték meg a tágas szalon levegőjét.
A ház úrnője, Grófné Selymes Ilona, az ország egyik legbefolyásosabb üzletasszonya, úgy vonult végig a teremben, mintha minden lépése nyomán egy láthatatlan szőnyeg borulna a márványra. Fekete haja tökéletes hullámokban omlott vállára, szeme hideg tükörként csillogott a vendégsereg felé.
– Zsófi, kedves – fordult félig hátra szolgálólányához, – még egy kancsó limonádét hozzatok, legyen mindenki elégedett.
Zsófi apró, fáradt mosollyal biccentett. Harmincöt éve volt a háznál, hűségesen, alázattal, egyetlen rossz szó nélkül. És harmincöt év alatt egyszer sem látta az úrnő tekintetét megenyhülni.
Most mégis más nyugtalanította. A szalon egyik sarkában ott állt a fia, Márk, tizennyolc éves, magasodó vállú, sötét szemű fiú. A rendezvényre csak azért jött, hogy segítsen anyjának felszolgálni a jótékonysági esten. A vendéglista szerint az esemény a „tehetséges, hátrányos helyzetű fiatalok támogatása” címet viselte – ami ironikusabb nem is lehetett volna.
Márk szótlanul állt, a kezében tartott tálcát lazán fogta, de tekintete éberen járt a társaságon. Arcán az a fajta nyugodt figyelem ült, amely ritka volt ennyi idősen. Nem a félelem vagy a meghunyászkodás beszélt belőle: inkább valami különös csend, amely mögött hatalmas belső világ lüktetett.
Ilona tekintete megcsillant, amikor észrevette a fiút.
– Te ott! – szólalt meg azzal az átható hanggal, amitől minden zenész elhallgatott, és amely előtt még a bársonyfotelekben ülő üzletemberek is ösztönösen kihúzták magukat. – Lépj ide, fiatalember. Bemutatnál nekünk valamit?
Zsófi megdermedt.
Márk lassan felemelte fejét.
A beszéd zsongása egy pillanat alatt apadt halk susogássá.
A grófné a szalon közepén álló, díszes, diófa sakkasztalra mutatott. A figurák apró mestermunkák voltak, mindegyik külön faragott, borostyánnal díszített.
– Bizonyára hallottad, hogy ma sakktornát rendeztünk volna, – folytatta Ilona, miközben elegánsan leült az egyik bőrfotelbe, – de Lestyán professzor sajnos lemondta. A vendégeink mégis szeretnének egy kis szórakozást.
A körülötte ülő hölgyek összemosolyogtak.
A férfiak kortyoltak egyet a borukból, mint akik tudják, mire készül az úrnő.
– Mégis, asszonyom… – suttogta valaki hátul. – Csak nem gondolja, hogy… egy szolgálólány fia…?
Ilona félrebillentette fejét.
– Pontosan. Érezni akarom, mit tud ez a fiú. Talán tehetséges – vagy talán csak jó móka lesz.
Akárhogy is: a közönségünk bizonyára értékelni fogja.
Zsófi szája megremegett.
– Asszonyom, kérem… Márk nem azért van itt, hogy… – kezdte, de Ilona egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta.
– Hagyd csak, Zsófi. Szeretném látni, mire tanítottad.
A szavai mögött nem volt kedvesség – csupán hideg kíváncsiság, amellyel valaki egy kísérleti alanyt figyel.
Márk odalépett az asztalhoz.
Az emberek halk megjegyzései a levegőben kavarogtak.
– Fogadok, azt sem tudja, melyik a király…
– Szívesen adok neki két lépés előnyt!
– Vagy három? Talán akkor lenne egyetlen esélye.
Márk azonban hallani sem látszott semmit. Egy pillanatra megérintette az egyik bábút – csak épphogy, mintha köszönne neki. Ujjai finoman követték a textúrát, a faragás barázdáit. A szemében különös fény gyúlt.
Ilona végre felállt.
– Nos, ülj le, fiatalember. Játszunk.
Márk lassan felemelte a fejét, és olyan tiszta, nyugodt hangon válaszolt, hogy több vendég is meglepődve kapta fel a fejét:
– Örömmel, grófné. Nagy megtiszteltetés.
Nem volt benne gúny.
De nem volt benne alázat sem.
Csak az a furcsa, önmagából fakadó nyugalom, amely egy pillanatra kizökkentette a társaságot.
Amikor a grófné leült a tábla túloldalára, mellékesen odavetette:
– Talán még sosem láttál ilyen minőségű sakk-készletet. Ezek a figurák régi erdélyi fafaragók munkái. Egyetlen bábu többe kerül, mint egy… nos… egy szolgálói fizetés.
Néhányan felnevettek, bár volt valami erőltetett a nevetésükben.
Márk csupán ennyit mondott:
– Valóban gyönyörűek. Öröm ilyeneken játszani.
Ilona szeme összeszűkült.
A reakció túl nyugodt volt. Túl magabiztos.
– Jó. Kezdjünk.
Megfogta a király előtti gyalogot, előretolta kettőt.
Márk mozdulatlan maradt.
Tekintete végigfutott a táblán, a terme, a vendégeken, mintha mindent látna, amit más nem.
Aztán felemelte a huszárt.
Pontosan, ahogy kell.
A játék elkezdődött.
A szalonba mintha sűrűbb lett volna a levegő. A pincérek óvatosabban léptek, a poharak koccanása tompábban szólt, mint máskor. Minden figyelem a kisméretű sakkasztalra irányult, melyen két világ feszült egymásnak: az egyiké, amely mindent örökölt, és a másiké, amelynek soha semmi nem jutott ingyen.
Márk ujja épphogy hozzáért a huszár fejéhez, majd letette a figura új mezőjére.
Ilona ajkán gúnyos mosoly jelent meg.
– Szóval… tudod, hogy L-alakban mozog. Nem rossz kezdet – jegyezte meg édeskés hangon. – Lehet, hogy a tévéből tanultad?
A vendégek halk kuncogással reagáltak.
Márk a nő szemébe nézett.
– Nem a tévéből, grófné. – Kicsit elmosolyodott. – Egy régi könyvtári könyvből. A borítója is hiányzott.
Az egyik sarokban ülő, pocakos férfi felhorkant.
– Vannak még könyvtárak ott, ahol maga lakik? – kérdezte félhangosan az asztaltársától. – Azt hittem, már csak zálogházak vannak arra.
– Az Angyalföldön is vannak könyvek, uram – válaszolta udvariasan Márk, mintha komolyan venné a kérdést.
A szúrós megjegyzés visszapattant róla, mint kavics a tó jegéről. A férfi zavartan elhallgatott.
A játék lassan kibontakozott. Az első tíz-tizenkét lépés csendes volt, mintha csak udvarias társalgással mérnék fel egymást.
Ilona lelki szemei előtt már látta a jelenetet: pár könnyed, gyors matt, a fiú zavart arca, a vendégek kárörvendő nevetése, a szánakozó komentárok. Annyiszor eljátszotta magában, hogy elhitte: így is lesz.
Csakhogy a tábla mást mesélt.
Márk minden lépése logikus volt. Nem ragyogó, nem látványos – csak hibátlanul következetes. Mintha egy láthatatlan fonalat követne, amelyet csak ő lát. Mikor Ilona elkapott egy gyalogot, a fiú csendben visszafogott egy másik figurát, és közben olyan állást teremtett, hogy a grófnénak újra és újra rá kellett néznie.
– Hány éves is vagy, fiam? – kérdezte a nő, próbálva közönyösnek tűnni.
– Tizennyolc.
– És… dolgozol is? Vagy csak… lófrálsz egész nap a barátaiddal?
– Tanulok – felelte Márk. – És esténként dolgozom. Néha itt, néha a belvárosban egy kávézóban. Hétvégén pedig sakkozom a Népligetben.
– A Népligetben – ismételte meg Ilona úgy, mintha egy koszos udvarnál is undorítóbb helyet nevezett volna meg. – És ott… kivel sakkozol?
– Bárkivel, aki leül velem szemben – vont vállat Márk. – Nyugdíjasokkal, buszsofőrökkel, hajléktalanokkal. Egyszer egy ügyvéd is odajött. Háromszor játszottunk.
– És… – hajolt előre a grófné. – Nyertél?
Márk elgondolkodott egy másodpercig.
– Mindháromszor.
A szalon halk morajlása olyan volt, mint egy összezavarodott kaptár zümmögése.
Zsófi a fal mellett állt, a tálcát remegő kézzel szorította. Minden porcikájával azt kívánta, bárcsak véget érne ez a jelenet, bárcsak visszaküldhetné a fiát a konyhába, ahova Ilona szerint „való” – de valami erősebb tartotta ott. A fia tartása. Az, ahogy úgy ült a grófnéval szemben, mintha egyenrangú lenne vele.
Mintha végre egyszer nem nekik kellene lehajtani a fejüket.
– Anyu… – suttogta maga elé alig hallhatóan, ahogy régen, mikor Márk még kicsi volt – és ráeszmélt, hogy most ő az, aki szorong. Nem a fia.
A tábla fölött újabb feszültség feszült.
Ilona elvétett egy tempót. Ezt csak az vette észre, aki igazán értett a játékhoz – de a fiú arcán halvány változás suhant át: mintha belül bólintott volna.
Egy újabb lépés, egy váratlan csere, és a grófné hirtelen rájött, hogy királyát körbevették.
– Ez… – kezdte ingerülten, majd gyorsan korrigált. – Ez ügyes volt. Valaki tanít is téged, hm? Egy iskolai szakkör, talán? Egy „mester”, aki lelkes amatőröket gyűjt maga köré?
[ ]
– Van a kerületben egy művelődési ház – mondta Márk. – Ott néha tart egy idős bácsi foglalkozást. Nyugdíjas matematikatanár volt. Nincs pénzünk külön órákra, de ő… – elmosolyodott. – Ő azt mondta, a gondolkodás nem kerül semmibe. Csak időbe.
– Romantikus felfogás – horkant fel Ilona. – A világban nem a gondolat fizet, hanem a tőke.
– Nem mindig – jegyezte meg Márk halkan. – A sakkban biztosan nem.
Valaki felnevetett, de most már nem volt egyértelmű, min nevet. A fiún? A grófnén? Vagy a helyzeten, amely egyre kényelmetlenebb lett.
Tizenötödik lépésnél tartottak, amikor az egyik vendég, egy ezüst hajú jogász, oldalra hajolt a szomszédjához.
– Ez a fiú… nem játszik rosszul.
– Ugyan, László – legyintett a másik. – Ilona csak hagyja kibontakozni. Mindjárt vége lesz.
Csakhogy Ilona homlokán apró ráncok jelentek meg. A két királynő olyan helyzetbe került, ahol egyetlen rossz döntés akár az egész állást darabokra törhette.
Márk hosszan nézte a táblát, majd felpillantott.
– Grófné… – szólalt meg váratlanul. – Engedjen meg egy kérdést.
– Tessék – felelte Ilona hidegen, miközben igyekezett úgy tenni, mintha teljesen ura lenne a helyzetnek.
– Miért fontos önnek, hogy én veszítsek?
A kérdés úgy hasított végig a termen, mint egy hirtelen huzat. A beszélgetések elhaltak, poharak megálltak a levegőben.
Ilona fagyos mosolyt húzott szája sarkába.
– Fiatalember, ne legyen nevetséges. Ez csak egy játék. A vendégeimet szórakoztatom. És ha már támogatjuk az olyan… – kis szünetet tartott, – tehetséges, de szegény fiúkat, illik tudnunk, mennyire is… érdemlik meg.
– Értem – bólintott lassan Márk. – Akkor… játszunk tovább.
Megfogott egy futót, és olyan helyre lépett vele, amit a nézők többsége egyáltalán nem értett.
A jogász azonban felkapta a fejét.
– Az… egy kombináció kezdete. – csúszott ki a száján.
Ilona csak most érezte meg, hogy valami elindult, amit már nem biztos, hogy meg tud állítani.
Márk lépései nyomán a tábla lassan átrendeződött. Az addig lesajnált, apró gyalogok hirtelen fontos vonalakat zártak, az „ártatlan” futók hosszan átszelő átlókon vették célba a grófné királyát. Mintha a fiú nemcsak figurákat mozgatott volna, hanem évtizedes hierarchiákat.
Ilona érezte, hogy forr a vére.
Nem ilyen befejezést képzelt. Nem ezt a fojtott, kínos csendet, ahol már senki nem nevetett.
– Ez a lépés… – próbálta elemezni hangosan, mintha magyarázna valamit a vendégeinek. – Elég merész. Ha most ezt… – megfogta a vezérét, majd egy pillanatra elbizonytalanodott.
Márk szeme egy pillanatra az ujjaihoz siklott. Nem fenyegetően, nem tolakodóan – csak… figyelmeztetően.
Olyan tekintet volt, amitől Ilona hirtelen úgy érezte magát, mint kezdő az első órán.
– Még gondolkodom – morogta, és visszatette a figurát.
– Anyu… – lépett mellé halkan az egyik vendég lánya, egy fiatal nő. – Ez a fiú tényleg jó. Nem kéne…
– Menj csak vissza a barátnőidhez, Anna – vágott közbe Ilona összeszorított fogakkal. – Ez csak játék.
De Anna továbbra is a táblát nézte. Észrevette azt, amit az idősebbek közül kevesen: Márk nem kapkod. Nem villogtatja magát. Nem akarja megalázni az ellenfelet. Csak játszik. Úgy, ahogy tanult – ahogy szeret.
– Te… versenyeztél már? – kérdezte kíváncsian, ezúttal Márkhoz fordulva.
– Egyszer – felelte a fiú. – A kerületi bajnokságon. Harmadik lettem.
– És… – szólalt meg most először Zsófi is, maga is meglepődve, hogy hangot adott a gondolatnak – akkor miért nem mentél tovább?
Márk megvonta a vállát.
– Mert a döntő napján… – elmosolyodott félig, – épp itt kellett besegítenünk egy rendezvényen. Nem volt, aki lemondja helyettem. A munkára szükségünk volt.
A szalonra most már tényleg ráborult a csend. A szavak úgy zuhantak a levegőbe, mint a kavics a mély kútba.
Ilona összeszorította a kezét a karfa fölött.