– Senki nem kényszerítette magát, hogy itt dolgozzon – sziszegte. – És különben is: ha valaki igazán tehetséges, abból úgyis lesz valami.
– Nem mindig – felelte Márk szelíden. – De néha… egyetlen parti elég, hogy kiderüljön, mire lenne képes.
A következő percekben a lépések egymás után peregtek. Márk elkezdte feláldozni figuráit – egy huszárt itt, egy gyalogot ott –, látszólag értelmetlenül. A laikus nézők azt hitték, hibázik.
– Na, ez az, most fordul a kocka – súgta az ezüst hajú jogász önmagának, de a hangjában több volt a kétség, mint a bizonyosság.
Márk azonban nyugodt maradt. Amikor a grófné nagy elégedetten leütött egy huszárt, és már-már fellélegzett, a fiú megfogta a vezérét, lassan végighúzta két mező fölött, majd letette egy ponton.
A jogász felállt.
– Sáncolt. – A hangja rekedt tisztelettel telt meg. – És most…
A felismerés úgy futott végig az értő kevesek között, mint amikor egy láncban egyszerre pattannak meg a szemek. A grófné királya sebezhetővé vált, az addig láthatatlan csapdák egyszerre rajzoltak ki egy egyértelmű mintát.
Ilona még nem értette.
Még nem látta.
Csak azt érezte, hogy valami a gyomrába markol.
Márk felnézett.
– Grófné… – mondta csöndesen. – A következő két lépésben mattot kaphat. Akárhogy is védekezik.
– Ez… ostobaság – vágta rá Ilona, de keze remegett, amikor a vezérét mozdította. – Nézzük csak meg.
Lépett.
Márk azonnal válaszolt.
Nem gondolkodott sokat – mintha előre tudta volna, vajon mit fog lépni az asszony.
– És most…? – kérdezte valaki halkan.
– Most már csak idő kérdése – mondta ki a jogász, félhangosan, de a csendben mindenki hallotta.
Ilona kereste a kiutat. Lépett volna – de minden lehetséges mezőn újabb fenyegetés várt. Ha a király jobbra mozdul, jön a futó. Ha balra, jön a vezér. Ha elbújik egy gyalog mögé, az a gyalog vész el, és a támadás csak erősödik.
– Ez valami trükk – sziszegte. – Bizonyára… – A szeme Márkra villant. – Valaki súgott neked. Ki volt az? Halljam rögtön.
Márk értetlenül pislogott.
– Senki, grófné. Csak… játszom.
– Anyu – szólt közbe Anna halk, de határozott hangon. – Ez a fiú tényleg jó. Ez nem trükk. Ez tudás.
És valamiben első ízben nem az anyja mellé állt, hanem egy idegen fiú mellé.
Ilona ujja megfeszült a király feje fölött. Lépett egyet – az egyetlen lépést, amit még biztonságosnak gondolt.
Márk lassan bólintott, mintha már várta volna ezt.
– Akkor… – megfogta a vezért, és letette oda, ahol a királynő szakadatlanul védte a futó vonalát. – Matt, grófné.
A szó olyan tompán koppant a teremben, mintha a márvány maga mondta volna ki.
Egy nő eltakarta a száját.
Valaki a sarokban halkan felnevetett – nem gúnyosan, inkább döbbent felszabadulással.
A zongorista, aki addig háttérmuzsikát játszott, észrevétlenül félbehagyta a dallamot.
Ilona keze megmerevedett a levegőben.
– Nem… – suttogta. – Ez… biztosan… valamit rosszul látok.
Márk csendesen felállt.
– Ha szeretné, szívesen megmutatom, hol kezdődött el – mondta halkan. – Ott, amikor a huszáromat leütötte a kilencedik lépésben. Onnantól… – felpillantott, – elkerülhetetlen volt. Csak idő kérdése.
A grófné arcán lassan végigfutott a pír: nem az egészséges, élénk pír, hanem az, amely szégyenből és haragból keveredik.
– Ez csak játék – ismételte görcsösen. – Semmi több.
– Nekem nem csak játék – felelte Márk. – Nekem ez… – elakadt a hangja, de aztán mégis kimondta: – esély.
– Fiam… – lépett közelebb most már nyíltan Zsófi, szemében könny csillogott. – Gyere, menjünk. A konyhában még el kell pakolnunk…
– Várj csak – szólalt meg ekkor az ezüst hajú jogász. A hangja most más volt, mint eddig: mérlegelő, komoly. – Mondtad, hogy egy művelődési házba jársz, igaz?
– És van… – kotorászott belső zsebében, majd elővett egy kártyát – van már valamilyen hivatalos versenyed mostanában? Meghívásod? Támogatód?
– Nincs – rázta meg a fejét Márk. – Volt egy pályázat az iskolában, de a nevezési díj… – elhallgatott. Nem akarta kimondani, hogy az a pár ezer forint is gondot jelentett.
A férfi odalépett, és átadta a névjegyet.
– A fiam sakkozott régen – magyarázta. – Ismerem a szövetségnél pár embert. Ha komolyan gondolod, hogy játszanál, keress meg. Nem ígérek csodát, de… – elmosolyodott, – egy ilyen parti után hülye lennék nem megpróbálni segíteni.
Márk zavartan nézte a papírdarabot.
– Én… köszönöm. De nem akarok… kegyet.
– Ez nem kegy, fiam – mondta a férfi. – Ez befektetés. Az eszedbe.
Ilona összerándult. A saját házában, a saját vendégei előtt ajánlgatta valaki egy szolgálólány fiának a támogatását. Valami, amit az ő gyerekei sosem kértek, mert kész volt nekik minden.
– László – szólalt meg hűvösen –, remélem, nem gondolod komolyan, hogy egy ilyen kis… epizód alapján…
– Ez nem epizód, Ilona – vágott közbe Anna. – Ez egy tehetséges fiú, aki itt, teelőtted, a te asztalodnál vert meg. Tiszta játékkal.
A grófné a lányára nézett, aki most először mert nyíltan szembeszállni vele. Egy pillanatig úgy tűnt, mond valamit – aztán mégis lenyelte a szavait.
– Mióta sakkozol? – kérdezte valaki a hátsó sorból. Márk felé fordult több kíváncsi tekintet is. Már nem díszlet volt. Jelenség lett.
– Nyolc éve – felelte a fiú. – Tízévesen találtam egy szakadt könyvet a lomtalanításnál. Az volt ráírva, hogy „Megnyitások és csapdák a sakktáblán”. Nem értettem semmit belőle, de… – elmosolyodott, – az ábrákat lemásoltam egy füzetbe. Azóta mindent elolvasok, amit találok. A játszmákat… a fejemben játszom újra, ha nincs tábla.
– És… profi meccseket is néztél? – kérdezte Anna.
– Igen – bólintott. – Polgár Judit, Lékó Péter, régi világbajnoki partik. Az interneten van pár ingyenes adatbázis. A művelődési házban néha engedik, hogy a régi, poros gépeken gyakoroljak. Sokat elemzek. – A hangja elcsendesedett. – Talán túl sokat is.
– Soha nem túl sok – rázta meg a fejét az ezüst hajú férfi. – Ez pont így jó.
A vendégek lassan szétszéledtek a sakkasztal körül, de a levegőben ott maradt valami láthatatlan törés. Mintha az este eredeti forgatókönyve szétfoszlott volna, és helyette valami új, váratlan történet kezdődött.
Zsófi odalépett a fiához, és finoman megszorította a karját.
– Büszke vagyok rád – suttogta a fülébe. – Úgy… ahogy még soha senki nem volt rád büszke. De most menjünk. Elég volt mára.
Márk bólintott, zsebre tette a névjegykártyát, majd Ilonához fordult.
– Köszönöm a játékot, grófné – mondta udvariasan. – Ha akarja, szívesen visszanézem önnel a partit… máskor.
A nő nem válaszolt. Csak ült a bőrfotelben, és a táblát bámulta, mintha az árulta volna el.
Mintha a figurák suttognák a fülébe:
„Nem te irányítasz mindent.”
Az ajtóhoz érve Anna utánuk sietett.
– Várjatok! – szólt. – Márk… Ugye, ha… – zavartan elmosolyodott, – ha majd versenyzel, azért… szólsz? Szívesen megnéznélek.
– Ha eljutok oda, hogy versenyzek – nevetett fel halkan a fiú –, akkor… igen. Szólok.
– Rendben – bólintott Anna. – És… – megállt, majd halkan hozzátette: – Sajnálom, hogy anyám így bánt veled. Nem… nem mindannyian gondolkodunk úgy, mint ő.
Márk egy pillanatig a lány szemébe nézett. A tekintetében nem volt harag.
– Tudom – mondta. – Nem haragszom magára. Szeretem, ha sakkozhatok. Ma is ezt tettem. A többi… – vállat vont. – …csak zaj.
Aznap éjjel, amikor hazaértek az Angyalföldi panelház szűk lakásába, Márk a konyhaasztalhoz ült. A műanyag abroszra, amelyen virágminták futottak, elővette a kis, kopott sakk-készletét. A figurák már megfeketedtek az évek alatt, néhány kicsit meg is sérült.
– Még nem fekszel le? – kérdezte Zsófi, miközben a mosogatót törölgette.
– Még egyszer le akarom játszani a partit – felelte a fiú. – Az embernek… tanulnia kell a győzelmeiből is. Nem csak a vereségeiből.
Lerakta a királyt, a vezért, a futókat, ahogy emlékezetből tudta. A sakkasztalon újra kirajzolódott a Rózsadomb villájának estéje – csak itt már nem volt kristálycsillár, nem voltak díszes ruhák, csak a neon fénytől halvány konyha és egy fáradt anya, aki végre mosolygott.
Zsebéből elővette a névjegykártyát. Hosszan nézte.
– Anyu… – szólalt meg halkan.
– Ha… ha egyszer… tényleg profi leszek… – elakadt, mert nevetségesnek érezte kimondani, – …akkor nem kell többet ilyen helyekre járnod. Soha.
Zsófi odalépett hozzá, és tenyerét a fia hajára simította.
– Nem attól lesz könnyebb az életem, fiam, ha nem kell dolgoznom. Hanem attól, hogy látom, hova jutottál. – A hangja megremegett. – Ma este… valami történt. Nem csak ott, náluk. Bennem is.
– Mi? – nézett fel rá Márk.
– Rájöttem, hogy… – elmosolyodott keserédesen. – Rossz helyen szégyelltem magam. Mindig azt hittem, nekünk kellemetlen ott lenni. De ma… – a szeme újra megtelt könnyel –, ma láttam a grófnő arcát. Ő szégyellte magát. Nem te. Nem én.
Márk nem szólt semmit. A tábla fölé hajolt, és odébb tolta a vezért. A fejében újra és újra lejátszotta a pillanatot, amikor azt mondta: „Matt, grófné.”
Az a szó nem csak egy játszmát zárt le. Egy egész kapcsolatrendszert.
Hónapokkal később, egy hideg tavaszi reggelen a posta hozott egy levelet. Vastag, bélyeges boríték, a Magyar Sakkszövetség fejléce díszelgett rajta.
– Nyisd ki – szinte suttogva mondta Zsófi.
Márk óvatosan feltépte. A papír recsegése valahogy hangosabb volt mindennél.
„Tisztelt Szabó Márk!
Örömmel értesítjük, hogy az ifjúsági keret válogatójára… támogatott részvételt biztosítunk… edzéslehetőség, tanfolyam… további részletek az időpont egyeztetésével kapcsolatban…”
A sorok összefolytak egy pillanatra. A fiú a falnak dőlt, és csak nevetett. Nem hangosan, nem hisztérikusan – csak úgy, mint aki végre elhiszi: a fejében játszott partiknak súlya lett a világban is.
– Ez… – nyújtotta az anyjának. – Ez az, anyu.
Zsófi remegő kézzel tartotta a levelet.
– Tudod, mire emlékszem? – kérdezte végül.
– Amikor tízéves voltál, és a kuka mellől hazahoztad azt a szakadt könyvet. Azt hittem, csak újabb kacat, amibe belekapaszkodsz. De valamit láttam a szemedben akkor is… ugyanazt, mint most. – A szeme sarkából letörölt egy könnycseppet. – Nyolc év… és most ide jutottál. A grófnő azt mondta, „ez csak játék”. Látod? Nem csak az.
Márk a sakktáblára nézett az asztalon. A király épp középen állt, körülötte gyalogokkal és tisztekkel.
– A sakkban az a szép – mondta halkan –, hogy mind ugyanonnan indulunk. Mindenkinek ugyanannyi figurája van, és egyik sem aranyból készül. Csak… fából.
Elmosolyodott.
– A pályán nincs grófnő meg szolgálólány. Csak két játékos. És a tábla eldönti, ki gondolkodott messzebbre.
A Rózsadombon, abban a régi villában, talán még mindig ott állt a faragott sakk-készlet a szalon sarkában. Talán azóta is por lepte, mert senkinek nem volt kedve játszani rajta. Vagy talán Ilona néha leült, végigment a lépéseken, és valahol a kilencedik huszárütésnél mindig megállt.
Talán egyszer belegondolt:
egy szolgálólány fia volt az egyetlen vendég, aki igazán őszinte tükröt tartott elé.
És talán – nagyon halkan, a saját szíve legmélyén – egyszer kimondta magának:
„Matt.”
De azt már senki sem látta.
Csak az apró, néma figurák a táblán, akik tudták:
néha egyetlen játszma elég, hogy kiderüljön, ki a valódi király, és ki csak annak képzeli magát.