Másnap reggel Mihály sétára indult a birtokán. A levegőt frissen ültetett virágok illata töltötte be, és a madárcsicsergés mintha gúnyosan emlékeztette volna korábbi álmaira.

Akkor látta meg őt. Tóth Piroska, a kertésznő, éppen térden állva metszegette egy bokor leveleit. A mozdulatai egyszerűek, természetesek voltak – mégis méltóságteljesek. Az arca napfényben fürdött, tekintete koncentrált, arckifejezése nyugodt.

– Jó reggelt, Székely úr! – köszönt halkan, udvariasan.

– Jó reggelt, Piroska! – válaszolta Mihály, kissé meglepődve saját hangjának érdeklődésén. – Régóta dolgozik nálam?

– Két éve már, uram. A kert átalakítása óta vagyok itt.

Mihály bólintott, de a gondolatai egészen máshol jártak. Piroskában volt valami őszinte, nyílt. Valami, amit Tímea sosem tudott felmutatni. Döntött. Ő lesz az, akivel megköti az üzletet, amit házasságnak fognak nevezni.

A következő napokban egyre gyakrabban kereste a társaságát. Először csak a virágokról beszélgettek, aztán a családról, a múltról, az életről. Kiderült, hogy Piroska egyedüli gyermek, aki beteg édesanyját ápolja. A nő minden forintot otthonra, gyógyszerekre és kórházi kezelésekre költött. Nem panaszkodott. Nem kért semmit. Tette a dolgát.

Egyik délután, mikor Piroska épp a kerti szerszámokat pakolta el, Mihály elé állt.

– Piroska, szeretnék beszélni önnel. Fontos.

– Természetesen, Székely úr.

A férfi mély levegőt vett.

– Meg akarom kérni a kezét – mondta nyíltan, figyelve az arcát.

Piroska elkerekedett szemmel nézett rá.

– Tőlem? – nevetett zavartan. – Ez valami vicc?

– Nem, komolyan gondolom – felelte Mihály határozottan. – De ez nem szokványos házasság lenne.

Hidegen, üzletszerűen elmagyarázta a tervet. A nő lesz a felesége – papíron. A világ felé bemutatja, hogy túltette magát az előző kapcsolatán. Cserébe Mihály vállalja az édesanyja teljes gyógykezelését, és jelentős összeget fizet a „szolgálataiért”.

– Ez helytelen – húzta össze karjait Piroska. – Embereket használni a bosszúhoz? Ez üzlet.

– Önnek szüksége van a pénzre. Nekem szükségem van magára. Ez egy megállapodás.

– Egy üres megállapodás – vágta rá a nő, komolyan nézve a szemébe.

Mihály tudta, nem lesz könnyű dolga. Ez a nő nem volt naiv. Erős volt és elvei voltak. De tudta azt is, hogy mennyire kilátástalan a helyzete.

Még aznap este elküldte neki az orvosi jelentéseket, mellékelve egy levelet: „A döntés az öné. De az anyja nem várhat.”

Másnap Piroska jelent meg az irodájában, egy lezárt borítékkal.

– Ön hideg ember, Székely úr – mondta határozottan. – De nem fogom hagyni, hogy az anyám szenvedjen az én büszkeségem miatt. Elfogadom. De csak miatta.

Mihály bólintott.

– Ez mindkettőnknek jó lesz. Higgye el.

– Higgyek? – Piroska keserűen felnevetett. – Ez túl nagy kérés.

Az aláírt szerződéssel a játszma elkezdődött. Mihály úgy érezte, ura a helyzetnek. Piroska viszont a kertbe visszatérve nem tudta elhessegetni az érzést: valami olyasmibe keveredett, aminek a következményeit még csak sejteni sem lehetett.

A Székely-birtok díszterme fényárban úszott. A meghívott vendégek – Budapest elitje – már gyülekeztek, kristálypoharak csilingeltek, míg a pincérek némán és észrevétlenül mozogtak a vendégek között. A színfalak mögött azonban nem csupán egy új eljegyzésről volt szó – hanem egy szerepjátszásról, egy cselszövésről, amelynek középpontjában ott állt Tóth Piroska, a kertésznőből lett „menyasszony”.

Mihály ott állt mellette, kifogástalan öltönyben, határozott tartással. De a tekintete időnként rajta időzött – nem csupán a hatás kedvéért. Valami kezdett benne megváltozni.

– Ne feledje, Piroska – súgta oda halkan –, csak mosolyogjon, a többit bízza rám.

– Értem – válaszolta halkan, de ahogy végignézett a vendégseregen, mintha minden tekintet szúrós tűként fúródott volna belé. Nem tetszett nekik. Érezte, mintha ki nem mondott ítélet súlyosodna fölötte: „nem idevaló”.

A zongorán halk dallam szólalt meg, s ekkor megjelent valaki, akit Mihály legszívesebben soha többé nem látott volna: Smirnov Tímea. Vérvörös ruhájában magabiztosan lépdelt feléjük, kezében pezsgőspohárral, mosolya mézbe mártott penge volt.

– Mihály, drága! – köszöntötte gúnyos kedvességgel. – Micsoda meglepetés látni téged… ilyen… felüdülten!

– Tímea – biccentett neki hűvösen –, látom, semmit sem változtál.

Tímea elnevette magát, majd Piroska felé fordult, és végigmérte őt fentről lefelé.

– Ő lenne a menyasszony? Milyen… eredeti választás.

Piroska arca elvörösödött, de mielőtt bármit szólhatott volna, Mihály közbevágott:

– Piroska mindaz, amit egy nőben valaha is kerestem. Őszinte. Hűséges. És ami a legfontosabb: igazi.

Ez a mondat olyan pontosan talált célba, hogy Tímea mosolya megfeszült. Arcán ott villant a sértettség árnyéka.

Az este során Piroska próbált beilleszkedni. Egy-egy vendég kedvesen, de lekezelően kérdezgette:

– Szóval… kertésznő? És hogy-hogy idekerült?

– Igen, mindig szerettem a növényeket – válaszolta felemelt állal. – Tiszta, őszinte munka. A természet nem hazudik.

A válasz csendet szült. A kérdező elnémult, zavartan mosolygott, majd másfelé nézett.

Mihály a távolból figyelte őt. Várta, mikor hibázik, mikor mond valamit, amit majd neki kell elkennie – de a nő nemcsak helytállt, hanem méltósággal viselte a megvetést. És ez a méltóság zavarba ejtette. Azt hitte, csak egy eszköz a játékában – de kezdte úgy érezni, Piroska önálló, valódi, erős személyiség. Valaki, aki nem játszik szerepet. Valaki, akit… lehetetlen nem tisztelni.

Az este végén, mikor a vendégek már szállingóztak kifelé, Tímea újra megpróbálta elérni Mihályt. Ezúttal a teraszra csalta ki egy „fontos beszélgetésre”.

– Most komolyan… ez a színjáték? – kezdte, mikor kettesben maradtak. – Ezzel a lánnyal akarsz élni? Csak azért, mert én megbántottalak?

– Ennek semmi köze hozzád – válaszolta Mihály hűvösen.

– Ugyan már! Ez az egész csak egy színpad! Ő nem közülünk való. És te ezt nagyon jól tudod.

– És mi van, ha pont ezért vonz? – kérdezett vissza Mihály. – Mert nem közülünk való. Mert nem álarcot visel, hanem arcot.

Tímea közelebb lépett, már-már suttogva szólt:

– Én vagyok az egyetlen, aki igazán ért téged…