– Ebben is tévedsz – felelte Mihály keményen. – Ez a beszélgetés befejeződött.
Mikor visszatért a bálterembe, Piroska épp a limonádéját szorongatta a sarokban. Mihály megállt előtte.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Igyekszem – felelte halvány mosollyal.
Valami megmozdult benne. Ebben a nőben nem volt semmi, amit vásárolni lehetett volna. És most először kezdett kételkedni: vajon tényleg ő használja Piroskát? Vagy épp fordítva – ő változik meg mellette?
Ahogy telt az idő, a közös életük sem lett könnyebb. A kastélyszerű ház ridegsége, a személyzet gyanakvó pillantásai, a társasági események, ahol Piroska mindig „az, aki nem illik oda”. De ő minden helyzetben talpraesett maradt. Amikor bántották, visszafogottan, de határozottan állt ki magáért. Amikor lesajnálták, nem alázkodott meg.
Egy este, egy hivatalos vacsora után, ahol Mihály nyíltan kijavította őt egy pohárbor kiöntése miatt, Piroska nem bírt tovább hallgatni.
– Tudod, mit érzek, amikor rám szólsz a vendégek előtt, mintha gyerek lennék? – kérdezte a vendégek távozása után, a nappaliban. – Mintha csak egy dísztárgy lennék a vitrinedben.
– Ez egy üzlet volt – vágta rá Mihály.
– De én ember vagyok. És ha neked ez nem számít, az a te veszteséged – felelte, majd elvonult.
Mihály ott maradt, összeszorított ököllel. Soha senki nem mert így beszélni vele. És furcsamód… nem haragudott. Inkább… csodálta.
Pár hét múlva, egy jótékonysági gálán, ahol újra együtt jelentek meg, valami történt. Egykori riválisa odasúgta neki:
– Furcsa, de ez a nő… mintha megszelídített volna téged.
Mihály csak elmosolyodott. Mert először életében nem dühített fel az ilyesmi. Mert talán igaz volt.
Este, hazafelé menet, az autóban sokáig hallgattak.
– Tudod – szólalt meg végül Piroska –, néha azt érzem, hogy itt csak szerepet játszom. És nem tudom, mikor lesz vége az előadásnak.
Mihály a kormányra nézett.
– Lehet, hogy az előadás régen véget ért. És mi már nem játszunk, hanem élünk.
Piroska ránézett. A szemeik találkoztak. És egyikük sem szólt többé aznap este. Mert volt valami a csöndben, ami hangosabb volt minden szónál.
A Székely-birtok kertje most is virágzott, de már egészen más volt a hangulata. Nemcsak a növények változtak, hanem azok is, akik közöttük éltek.
Piroska a kert sarkában üldögélt, kezében egy fehér műanyag tárggyal. Egy apró ablak két rózsaszín csíkot mutatott – olyan vékonyakat, hogy elsőre nem is akarta elhinni.
Pár másodpercig csak ült, és nézett maga elé. Egyetlen gondolat járt a fejében:
– Terhes vagyok.
A szíve hevesen vert, egyszerre tombolt benne a félelem, a zavar, és valami nagyon halk, nagyon törékeny öröm is. Nem így kellett volna lennie. Nem egy üzleti „házasságban”, ahol a másik félnek csak látszólag vagy fontos.
Estig őrlődött magában. Először azt tervezte, hogy nem szól semmit. Aztán eszébe jutott az anyja. A gyermek, akit már most szeretett. És Mihály… akiről már nem tudta eldönteni, hogy gyűlölje vagy... valami egészen mást érezzen iránta.
Végül, amikor Mihály este hazaért, Piroska kint várta a kertben. Ugyanazon a padon, ahol hónapokkal ezelőtt elhangzott a „házasodjunk meg” mondata.
– Valami baj van? – kérdezte Mihály, amikor meglátta.
– Csak... valami fontosat kell mondanom – válaszolta Piroska, tekintetét lesütve.
Mihály megállt előtte.
– Terhes vagyok.
Csend. Hosszú, sűrű csend. Mintha minden hang eltűnt volna a világból.
Mihály arca megfeszült. A kontroll, amit mindig olyan gondosan fenntartott, megingott.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Több tesztet is csináltam. Orvosnál is voltam.
A férfi nem mozdult. A gondolat, hogy egy gyereket várnak – nem volt része a tervnek. Nem így. Nem most. És mégis… valami megváltozott benne.
– És mit szeretnél csinálni? – kérdezte halkan.
– Megszülöm – válaszolta Piroska határozottan. – De nem kérek tőled semmit. Ez nem volt része az alku részemről sem. Nem akarlak ezzel „megfogni”, ha erre gondolsz.
Mihály meglepődött. Túl sok nő próbálta már kihasználni őt – de Piroska... más volt. Mindig is más volt.
– Ne beszélj így. Ez... a mi gyerekünk. És vállalom.
– Akkor ez már nem csak játék – mondta a nő halkan, és először nézett igazán a szemébe. – Ha akarod, maradok. De csak akkor, ha nem úgy nézel rám, mint egy darab papír részesére.
Mihály nem válaszolt. Nem volt mit mondania. De aznap este először nem ment a dolgozószobájába. Csak ült a kertben, a csillagokat nézte, és érezte: valami valódi történik.
Másnap reggel.
A villa kapujánál újságírók álltak. Az egyik bulvárlap címoldala ezzel a címmel jelent meg:
„Botrány: Milliárdos férfi feleségül vett egy kertésznőt – szerződéses házasság?”
A cikk részletesen leírta a megállapodást. Valaki kiszivárogtatta a szerződést. És Mihály tudta, ki volt az. Smirnov Tímea.
Még aznap felkereste őt egy privát klubban.
– Elég volt – sziszegte, mikor odalépett hozzá.
Tímea elmosolyodott.
– Ó, ugyan, csak egy kis... igazságszolgáltatás.
– Ez nem bosszú – felelte Mihály. – Ez kicsinyes hiszti. És nem félek tőled többé.
Tímea felnevetett.
– Téged a büszkeséged mozgat, Mihály. Mindig is az irányítás kellett. És ha most elveszíted az irányítást, összeroppansz.
– Nem. Mert most először nem akarok irányítani – mondta halkan. – Csak szeretni akarok valakit úgy, hogy közben nem kell manipulálnom.
Ezúttal Tímea arcáról eltűnt a gúny.
Mihály elfordult, és elhagyta az épületet.
Piroska a babaszobában volt. Még üres volt a szoba, csak néhány doboz és egy hintaszék állt ott. Mihály csendben lépett be mögé.
– Sajnálom, hogy mindezt végig kellett élned – mondta.
Piroska hátranézett.
– A sajnálat kevés. De... még mindig itt vagyok.
Mihály lassan odament hozzá, letérdelt, és a nő kezébe tette a kezét.
– Nem tudom, hogy érdemlem-e meg, de szeretném, ha adná nekem egy esélyt. Nem üzletként. Hanem... veled. Együtt. Családként.
Piroska nem szólt. De nem is húzta el a kezét. És ez volt a válasz.
A cikknek az eleje!