A vőlegényem tudta, hogy a szüleim nagyon gazdagok. Ezért úgy döntöttem, próbára teszem: azt mondtam neki, hogy tönkrementek.
— El sem tudod képzelni, mi történt… — szorítottam a telefonomat, próbáltam nyugodtan beszélni. — Apa most hívott… Mindenük odalett. Teljes csőd.
A vonal túlsó végén csend. Legalább fél percig.
— Hogy érted, hogy „csőd”? — Zoltán hangja meglepően feszülten és kissé sipítva szólt.
— A vállalkozásuk becsődölt. Hitelek, adósságok… Még a lakást is eladásra kínálják.
Újabb szünet. Aztán hirtelen beszélni kezdett — túl gyorsan, túl lelkesen:
— Áh, ez nem olyan nagy ügy. A lényeg, hogy jól vannak, ugye? A pénz… az pótolható.
Behunytam a szemem. Hazudott. Nyilvánvalóan.
Zoltánnal egy kortárs művészeti kiállításon ismerkedtem meg. Én a barátnőmmel, Katival mentem, ő pedig — saját szavai szerint — „csak úgy beugrott szétnézni”. Egy órán belül már kávéztunk, egy hónappal később pedig bevallotta, hogy belém szeretett.
Zoltán tökéletesnek tűnt: udvarias, okos, jóképű. De volt benne valami furcsa — túl gyakran kérdezgetett a szüleimről.
— Azt mondtad, hogy apád étteremláncot vezet?
— Igen — válaszoltam egyszerűen.
— És anyukád is részt vesz az üzletben?
— Nem, ő lakberendező.
Bólintott, mintha fejben jegyzetelne.
Aztán jöttek a „véletlenszerű” kérdések: „Mikor szoktak nyaralni menni?”, „Igaz, hogy van házuk Spanyolországban?” Eleinte viccelődve válaszoltam, de legbelül egyre nőtt bennem a nyugtalanság.
Fél év után megkérte a kezem. Tökéletesen romantikus volt, egy gyűrűvel, amiről később megtudtam, hogy a fél éves fizetésének megfelelő összegbe került. Igent mondtam… de még aznap este eldöntöttem, hogy próbára teszem.
Kati, a barátnőm — aki jogász — segített kitalálni a tervet: színleltünk egy hirtelen családi csődöt, adósságokat, bírósági pereket.
— Ha tényleg szeret, maradni fog — mondta Kati.
— És ha nem…
— Akkor eltűnik — fejezte be helyettem.
Másnap vacsoránál Zoltán feszült mosollyal próbálta leplezni az idegességét.
— Biztos vagy benne, hogy ennyire komoly a helyzet? Lehet, hogy csak átmeneti nehézségek?
— Átmeneti? — szomorkásan megráztam a fejem. — Zoltán, több millióval tartoznak. Arra gondoltam… talán el kéne halasztanunk az esküvőt.
— Elhalasztani? — láthatóan elsápadt. — Hát… ha muszáj…
— És még valami… — lesütöttem a szemem. — El kell adnom az autót. És ki kell költöznöm a lakásból.
Megdermedt, úgy nézett rám, mintha pofon vágtam volna.
— Kiköltözöl? De hát azt mondtad, a lakás a tiéd!
— Az volt. De fedezetként felajánlották egy hitelhez.
Ekkor hirtelen nagyon koncentráltan kezdte szeletelni a steakjét. A kés olyan feszült csendben vágta a húst, hogy hallani lehetett volna a gondolatait is.
Másnap reggel nem hívott. Délután sem. Este pedig jött egy üzenet:
„Niki, beszélnünk kell. Elutazom két hétre üzleti útra. Majd utána megbeszéljük.”
Már ebből pontosan értettem, mi történik.
Három nappal később Kati küldött egy képernyőfotót: Zoltán megváltoztatta a kapcsolati státuszát a közösségi oldalán „Társkeresés alatt”-ra.
Nem hívtam. Nem rendeztem jelenetet. Nem kértem számon semmit. Egyszerűen csak töröltem a számát, és egy közös ismerősön keresztül visszajuttattam a gyűrűt.
[ ]
Egy hónap múlva megtudtam, hogy Zoltán már mással jár — egy lánnyal, akinek az apja egy nagy építőipari cég tulajdonosa.
A szakítás után próbáltam úgy tenni, mintha nem viselt volna meg — de hazudnék, ha azt mondanám, nem fájt. Nem is Zoltán miatt… hanem mert bebizonyosodott, amitől a legjobban tartottam: hogy nem engem szeretett, hanem a családom pénzét. Azt a világot, amit képviseltem.
Anyáéknak természetesen nem szóltam semmiről. Nekik csak annyit mondtam, hogy „nem működött”, és „jobb most lezárni, mint később válni”. Apám gyanakodott.
— Túl okos vagy te ahhoz, hogy csak úgy szakíts egy férfival, aki térden állva kéri meg a kezed — mondta egyik este, miközben a régi teraszunkon ültünk, a kedvenc borával a kezében.
— A szerelem nem mindig elég — feleltem szűkszavúan.
Ő csak bólintott, és nem kérdezett tovább.
Aztán eltelt néhány hét. Egy nap Katival sétáltunk a városban, amikor megláttam egy plakátot: „Kortárs vizuális művészeti kiállítás – megnyitó este 19:00-tól.”
— Menjünk el — mondta Katim azonnal. — Ki tudja, lehet, hogy megint találkozol egy Zoltánnal.
— Igen, pont ez hiányzik — forgattam a szemem, de valahol belül éreztem: talán jót tenne.
És elmentünk. A kiállítás egy ipari csarnokban volt berendezve, hangulatfényekkel, minimál zenével és sok furcsa, de gondolatébresztő alkotással. A falon egy installáció előtt állva egy hang szólított meg hátulról:
— Téged is megbabonázott a „végső csönd”?
Megfordultam, és egy magas, sportos, barna hajú férfi nézett rám. A tekintete tiszta volt, nyílt. Valamiért… megnyugtató.
— Hát… mondjuk úgy, hogy inkább próbálom értelmezni — mosolyodtam el.
— Szerintem az alkotó maga se tudja, mit akart ezzel. Csak jó sok szöget vert deszkába — válaszolta nevetve.
Nevettem vele. Aztán beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy András a nevem, marketinges, és csak véletlenül került ide: egy kollégája mondta le az utolsó pillanatban, így ő ugrott be helyette.
— Hát akkor legalább nem hiába jöttél — mondtam, amikor együtt indultunk kifelé a kiállításról.
— Igen, különben nem találkoztam volna veled — felelte. Nem volt benne semmi nyomulás, semmi álarc. Csak egy őszinte, kedves mosoly.
Az első randink egy parkban volt. A második egy kis pizzériában. A harmadik egy bolhapiacon. Egyik sem volt különösebben „látványos” — de valahogy minden alkalom tökéletesen sikerült. Még akkor is, amikor az eső eláztatta a kabátomat, vagy amikor a pizzánk megégett.
És ami a legfurcsább volt… András egyszer sem kérdezett a szüleimről. Nem akarta tudni, miben utazik apám, hol dolgozik anyám, hány négyzetméteres a lakásunk.
— Nem érdekel? — kérdeztem egyszer nevetve, félig tréfásan, félig komolyan.
— Hogyne érdekelne, ha mesélsz róluk. De én nem a családi életrajzodat szeretném megismerni. Hanem téged — mondta.
És akkor elmeséltem neki a „Zoltán-tesztet”. A próbát. A hazugságot a csődről. Mindezt már nevetve, mert András mellett már nem fájt az emlék.
— Hát ez kemény sztori — jegyezte meg, miközben a kávéját kavargatta. — De valahol érthető. A pénz vonzza a rossz szándékot, főleg, ha szívügyről van szó.
— És… mit gondolsz rólam emiatt?
Megvonta a vállát.
— Hogy mit gondolok? Azt, hogy elég okos voltál, hogy megvédd magad. És azt is, hogy Zoltán egy lúzer. Ha valaki a gazdagságért jön, az nem partner, hanem befektető.
Néhány héttel később András elvitt a szüleihez. Egy csendes kis házba, egy vidéki kisváros szélén. A szobában családi fotók, meleg fények, semmi luxus – de minden tele volt szeretettel. Az anyukája palacsintát sütött, és rám bízta a baracklekvár kikanalazását.
— Ő az igazi — suttogta a fülembe András, amikor kettesben maradtunk az udvaron.
— Még tesztelni sem akarod?
— Minek? Már átmentél minden vizsgán. Anélkül, hogy észrevetted volna.
A következő hónapok úgy teltek, mintha egy másik világba csöppentem volna. Semmi hivalkodás, semmi mesterkéltség. András nem próbált lenyűgözni ajándékokkal, nem szervezett túldíszített meglepetés-randikat – csak ott volt. Minden reggel, amikor rám írt egy „Jó reggelt, álmoska” üzenettel, minden este, amikor hallani akarta a hangom, még akkor is, ha csak öt percem volt.
És én boldog voltam. Olyan boldog, hogy időnként már gyanús volt.
— Figyelj csak — fordultam felé egyszer, amikor együtt mostuk fel a konyhát nála. — Nem lehet, hogy te is valamit titkolsz?
Letette a felmosót, ránézett a vizes padlóra, majd rám, és vigyorogva felelte:
— Igen. Szeretem a túró rudit, de mindig azt mondom, hogy „túl édes”, csak hogy több maradjon neked a hűtőben.
Nevettem. Nem tudtam mást tenni. Egyszerűen… ő volt az, akire mindig is vágytam, de sosem tudtam, hogy így néz ki.
Az eljegyzés végül nem gyémántgyűrűvel történt, nem Eiffel-torony alatt, nem templomban, hanem a kutyafuttatóban, egy korcsolyázás után, ahol mindketten estünk már akkorára, mint egy komplett jégtánccsapat.
— Kérlek, ne nevesd ki a kérdést — mondta, miközben térdre ereszkedett a latyakos hóban. — De lenne kedved… örökre elesni velem?
Én sírva nevettem, a nadrágom is csupa víz volt, a kesztyűm nyirkos, az orrom vörös, de olyan tisztán és határozottan mondtam ki:
Az esküvőt három hónappal később tartottuk egy kis vidéki vendégházban. A vendéglista rövid volt, a ruha nem volt tervezői darab, a torta pedig anyukám receptje szerint készült — egy retró krémes torta, sok tejszínnel és kevés mázzal.
Zoltánról akkor már senki sem beszélt. Mintha sosem is lett volna. Pedig a közösségi médiában időnként még fel-felbukkant, egy-egy új barátnővel, új státusszal, új mosollyal, de az üresség még mindig átsütött a képeken.
Az esküvő napján apám megfogta a kezem, és mielőtt bevezetett volna a kertkapun a szertartásra, halkan ezt mondta:
— Most már látom. Ezért nem ment. Mert vártál valakire, aki a szívedhez jön, nem a bankszámládhoz.
Elmosolyodtam.
— És megtaláltam.
A ceremónia után András odahajolt hozzám, miközben a vendégek már épp a pezsgőspoharakért nyúltak.
— Tudod, mi az igaz szerelem jele?
— Hogy nem kérdezel a családi ingatlanokról?
— Az is — nevetett —, de az, hogy akkor is veled lennék, ha holnaptól egy sátorban kellene élnünk… amíg az a sátor te vagy.
Az este tánccal, sok nevetéssel, és egy életre szóló esküvel ért véget. Semmi fényűzés. Semmi színház. Csak két ember, akik megtalálták egymást — a szándékaikon keresztül, nem a hátterükön.
Most, évek múltán is, ha valaki megkérdezi, hogyan ismertem meg a férjemet, csak annyit mondok:
— Egy galériában találkoztunk. Aztán megvizsgáltam, nem a pénztárcám érdekli-e.
— És? — kérdezik csillogó szemekkel.
— Átment a vizsgán. De ő sosem is tudott róla, hogy vizsgázik.
És ez az igaz szerelem lényege, nem igaz?