Az életem egy csendes kis idill volt – mint egy klasszikus szimfónia, amit valami láthatatlan karmester tökéletes harmóniában vezényelt. Hittem a sorsban, abban, hogy minden történésnek megvan az oka, és hogy az én utamat egy felsőbb intelligencia tervezte meg. Megvolt mindenem, amit a társadalom boldogságnak nevez: szerető férj, biztos otthon, hivatás, amit imádtam, és a legfontosabb – a család, amely az én kis világom közepe volt. De ahogy egy hirtelen jött vihar porrá zúzza a legmasszívabb építményt is, úgy omlott össze az én világrendem is – egyetlen szempillantás alatt.
És mintha ez nem lett volna elég, úgy döntöttem, külföldre megyek dolgozni, hogy valahogy anyagi biztonságot teremtsek magamnak. Csak azt nem tudtam, hogy ezzel újabb lavinát indítok el – egy olyan történetet, ami egyszerre lesz életem legnagyobb tragédiája… és talán egy második esély is.
Amikor lement a nap örökre – Tamás emléke
Tamás nem csak a férjem volt. Ő volt a nyugalmam a káoszban, az egyensúlyom a viharban, az ember, akinek egyetlen mosolya is képes volt eloszlatni a legsötétebb napjaimat. A mi szerelmünk nem volt hangos, nem volt hivalkodó – inkább olyan, mint egy mély folyó: csendes, de állandó.
A főiskolai könyvtárban találkoztunk, egy megsárgult verseskötet felett hajolva. Mintha a történelem maga akarta volna, hogy összevezessen minket. Ő – leendő építész, aki mindig grafitporos kézzel jött – és én – irodalomtanár, aki a szavak szerelmese voltam.
A szerelmünk szinte észrevétlenül nőtt. Minden találkozás, minden közös séta egy-egy újabb aranyérme lett az emlékeim kincsesládájában. Az esküvőnk nem volt nagy felhajtás – a szülei udvarán, a régi hársfa alatt adtunk egymásnak örök hűséget. És elég volt.
Rovnóban vettünk egy kis lakást – nem volt palota, de a miénk volt. Teli szeretettel, nevetéssel, és kávéillattal, amit Tamás minden reggel nekem főzött.
Aztán megszületett Anna, a lányunk. A mi kis napocskánk. Tamás mintapéldánya volt az apaságnak – pelenkázott, mesélt, ringatott, és minden este ugyanazzal a türelemmel és szeretettel segítette elaludni Annát, mint első nap.
Én közben tanítottam – ukrán nyelvet és irodalmat –, és imádtam. Az a csillogás a gyerekek szemében, amikor megértettek valamit, az én napi „fizetségem” volt. Ez volt a hivatásom, az életem.
Minden reggel kávé, minden este családi vacsora – ezek voltak a mi szertartásaink. Biztos voltam benne, hogy ez így is marad. Örökké.
De a sors nem kérdez
Egy reggel Tamás nem jött haza.
Egy autóbaleset – semmi előzmény, semmi figyelmeztetés. Egyszerűen… nem volt többé.
A fájdalom olyan volt, mintha egy jéghideg kés vágta volna szét a mellkasomat. A világ színtelenné vált, minden hang tompává, minden mozdulat nehézzé. Egy részem vele halt meg azon a napon.
Az otthonunk, ami egykor menedék volt, most emlékek múzeuma lett. A kávéscsészéje, a fényképek, a zoknija a fiókban – minden egy-egy tőr lett a szívemben.
A munkámat is elvesztettem. Hivatalosan „létszámleépítés”, de tudtam, hogy nem bírták nézni a szomorúságomat, a szétszórtságomat. Már nem voltam az inspiráló tanár, csak egy árnyék.
Anna ekkor már egyetemre járt egy másik városban. Távolodott, de nem hibáztattam. Egy fiatal lánynak joga van az élethez. Én viszont egyedül maradtam. Barátok? Egy idő után feladták, hogy „megmentsenek”. Én is feladtam. Egy év telt el így – csendben, magányban, emésztve saját nyomoromat.
Aztán Anna bejelentette, hogy férjhez megy.
Az örömöm keveredett a rémülettel. Még kevesebbet fogom látni… végleg elmegy. Odesszába költöznek a férjével, Viktorral, aki egy ígéretes mérnök. A lakás még üresebb lett. Az életem még zajtalanabb.
45 éves voltam. Egyedül. Haszontalannak éreztem magam. Kiégettnek.
És akkor megcsörrent a telefon.
Irány Olaszország – talán menekülés, talán újrakezdés
Irén hívott – régi barátnőm az egyetemről. Már évek óta Olaszországban élt és dolgozott, és megtudta, mi történt velem. Felajánlotta, hogy menjek hozzá, kezdjek új életet, akár betegápolóként vagy háztartási segítségként. Állítólag rengeteg a munka, és a fizetés összehasonlíthatatlanul jobb.
Az első reakcióm? Rettenet. Elmenni? Itthagyni Tamás sírját, az otthonomat, a gyökereimet?
Aztán belegondoltam: mit is hagynék hátra? Egy üres lakást, temetőt, szellemeket? Semmit. Már semmi nem kötött. Összecsomagoltam pár ruhát, néhány fényképet… és a maradék reményt.
Az angolt beszéltem – ez már valami. Irén szerint ez előny.
Ő fogadott be Bolonyában – egy kicsi, de barátságos lakásban lakott, más hasonló helyzetű nőkkel. Még az első héten talált nekem munkát.
A munkám? Egy balesetből felépülő férfi gondozása Firenzéhez közel, egy borvidéken. Saját szoba, jó fizetés, étkezés biztosítva. Martin – 55 éves, özvegy, gyermekei messze élnek, egyedül van. Pont, mint én.
És ekkor még nem sejtettem, hogy ez a férfi lesz az, aki újraindítja az életem.
Az első napjaim Martinnál… furcsák voltak. Idegen volt a ház, idegen volt az ország, és idegen volt ő maga is. Nagydarab férfi, sápadt arccal, mély, kék szemeiben valami örök szomorúság ült. Alig beszélt angolul, én pedig egy árva szót sem tudtam olaszul. A kommunikációnk eleinte inkább emlékeztetett pantomimra, mint társalgásra. Rajzoltunk, mutogattunk, sóhajtoztunk – és nevettünk.
De meglepően gyorsan ráéreztünk egymás ritmusára.
– Reggeli? – mutattam a pirítósra egy reggel, mire ő kicsit elmosolyodott és bólintott.
– Grazie, Judit – mondta halkan. A nevemet úgy ejtette, mint valami ritka, különleges szót, mintha még ízlelgetné.
Az első hetekben még tisztán gondozónak éreztem magam. Felkeltettem, megfürdettem, segítettem tornázni. Esténként olvastam neki, vagy csak csendben ültünk a teraszon, néztük a lemenő napot a szőlősorok felett. Olyan volt, mintha egy festménybe csöppentem volna.
Egyik este, a harmadik héten megszólalt:
– A feleségem is mindig szerette a naplementét – mondta angolul, nehézkesen, de érthetően. – Meghalt nyolc éve. Autóbaleset.
A szívem egy pillanatra megállt. Pont, mint Tamás.
– Én is elvesztettem a férjem – suttogtam.
Rám nézett. Nem szólt semmit. Csak bólintott.
És abban a bólintásban… több megértés volt, mint bármilyen szavakban.
Közös csend, közös múlt
Ahogy teltek a napok, úgy oldódott fel a feszültség. Egyre többet beszélgettünk. Ő megtanított néhány olasz szóra – „pane”, „acqua”, „amore” –, én cserébe angolt gyakoroltattam vele.
– Az „asztal” angolul „table” – magyaráztam egyik délután, miközben terítettem.
– Táj-böl – ismételte Martin. – De minek ennek ilyen ronda neve?
Nevettem. Az arcom is fájt a nevetéstől. Rég nevettem úgy, hogy nem kényszerből.
Lassan elkezdett megnyílni. Megmutatta a borászatot, elvitt a szőlősorok közé – persze csak kocsival, és csak amikor már jobban bírta. Elmesélte a családja történetét, a szülők szigora, a fiai sikeres karrierje Olaszország másik felén.
– És mégis… egyedül vagy – mondtam neki egyszer.
– Igen – bólintott. – Mint te.
És ebben a mondatban ott volt minden. A közös veszteség, a csendes magány, ami belülről rágja az embert, és az a sóvárgás, hogy valaki csak… ott legyen.
Valami kezd kialakulni
Ahogy telt az idő, egyre kevésbé éreztem magam gondozónak. Egyre inkább társnak. Barátnak. Egyre inkább… nőnek.
– Judit – szólított meg egy este, miközben a konyhában mosogattam –, ha nem dolgoznál itt, ha nem ez lenne a „munkád”, mit csinálnál?
Elgondolkodtam.
– Valószínűleg otthon ülnék, bámulnám a plafont, és azon gondolkodnék, hogy mi értelme van bárminek – feleltem őszintén.
– Akkor örülök, hogy itt vagy – mondta, és közelebb lépett.
A keze a vállamra csúszott, de nem tolakodóan. Gyengéden. Emberien.
Aztán csak ott álltunk. Csendben.
És hirtelen éreztem, hogy a szívem, amit évek óta csak fájdalom töltött ki, megmozdul. Nem rohant, nem robbant – csak… újra élt.
Egy nap minden megváltozott
Valami furcsát kezdtem érezni magamban. Fáradtság. Szédülés. Hányinger. Azt hittem, a stressz, a klíma, a kimerültség az oka. Aztán kimaradt a menstruációm.
– Ez nem lehet – ismételgettem magamnak, miközben remegő kézzel bontottam ki a terhességi tesztet.
Két csík.
Leroskadtam a földre.
46 évesen. Bérgondozóként. Külföldön. Egyedül. Terhes voltam.
A döntés – és a bejelentés
Martin döbbenten nézett rám, amikor megmondtam neki.
– Mi? – kérdezte halkan. – Baba?
Csak bólintottam.
Egy pillanatig teljes csönd volt.
Aztán… elmosolyodott.
– Ez… csoda. Judit. Ez egy csoda!
Nem erre számítottam. Azt hittem, harag lesz. Félelem. Vádaskodás. De Martin… boldog volt. Megragadta a kezem, és úgy nézett rám, mintha én magam lennék a napfény.
– Ez a második esélyem – mondta. – És veled akarom végigcsinálni. Veled és a gyermekünkkel.
A szívem egyszerre repült… és reszketett. Hiszen még hátra volt a legnehezebb rész.