Itt nőtt fel Dávid és Sára. Minden rózsabokrot én ültettem. A madarak fészkét figyeltem, a mókusoknak pedig mindig hagytam egy kis mogyorót, miközben persze úgy tettem, mintha bosszantanának. De valójában örültem nekik is.

Aztán tavaly ő beköltözött. A szomszéd. Kovács Márk. Negyvenes éveiben járó férfi, aki akkor is napszemüvegben járt, ha felhős volt az ég. Olyan precízen nyírta a gyepét, mintha katonai vizsgára készült volna.

Két tizenöt éves ikerfiával költözött be, Dániellel és Jonatánnal. A fiúk kedvesek, udvariasak voltak, de ritkán tartózkodtak otthon. Később megtudtam, hogy az édesanyjukkal, Rékával megosztva nevelte őket, és a fiúk inkább Réka nyugodtabb, melegebb otthonát választották.

Megpróbáltam Márkban is találni valami melegséget. Egy mosolyt, egy bólintást, valami emberit. De semmi. Mintha mindent utált volna, ami él és mozog. És aztán egy napon ezt világosan ki is mondta.

Épp a kerítés mentén hajoltam a levendulák fölé, amikor odaszólt:

– Ezek a méhek idegesítőek. Nem kéne ilyen kártevőket idevonzani.

Felnéztem rá, és megkérdeztem:

– Allergiás rájuk?

Rám se nézett, csak morgott:

– Nem kell allergiásnak lennem ahhoz, hogy utáljam azokat a kis parazitákat.

És elfordult. Abban a pillanatban megértettem: ez nem a méhekről szól. Ez az ember egyszerűen gyűlöli az életet. Minden színeset, illatosat, ami nem kér engedélyt a virágzáshoz.

De én még ekkor is próbálkoztam.

Másnap vittem neki egy kis üveg házi mézet. Bekopogtam, és ahogy kinyitotta, így szóltam:

– Gondoltam, talán megkóstolnád. És ha zavar a virág a kerítés mentén, szívesen visszavágom...

De nem engedte, hogy befejezzem. Becsukta az ajtót. Egyetlen szó nélkül. Csak egy gyors, száraz csattanás.

Akkor még nem gondoltam, hogy képes lesz ennél is tovább menni. De aztán jött az a reggel.

Kiléptem a hátsó ajtón, kezemben a kávémmal. És megálltam.

A kertem – az én gondosan nevelt, szeretett kertem – vastag, még száradó betonnal volt kiöntve. A rózsák, a levendula, a napraforgók – minden eltemetve a szürke massza alatt. A levegő tele volt porral, keserű szaggal és valami mással is: a bosszú ígéretével.

Papucsban, kávéval a kezemben álltam ott, néztem, ahogy a napfény visszaverődik a friss betonon, és már tudtam: ez nem maradhat így.

Lesétáltam a kerítéshez, és odaszóltam:

– Márk! Mit műveltél a kertemmel?

Megfordult, végigmért, majd halkan válaszolt:

– Eleget panaszkodtam már a méhekre. Gondoltam, ideje volt tenni is valamit.

Karba tett kézzel álltam, éreztem a hangjából áradó gúnyt.

– Azt hiszed, hogy sírva fakadok, és majd annyiban hagyom?

Elmosolyodott, de az a fajta mosoly volt, amit az ember legszívesebben letörölne egy zsebkendővel együtt.

– Maga idős. Gyenge. Mit számít egy kis virág meg néhány rovar? Úgysem sokáig lesz már itt.

Nem válaszoltam. Csak sarkon fordultam, és visszasétáltam a házba.

De már tudtam: ő azt hiszi, hogy győzött. Azt hiszi, hogy megtörtem.

Csakhogy én már túléltem viharokat, szívfájdalmakat, temetéseket. És ha kell, harcolni is tudok.

Mert ez még csak a kezdet volt.

Márk ott állt a kertemben, poros, izzadt ingben, kezében lapát, arcán kínos feszültség. Az önkormányzat által kijelölt felügyelő, egy csontos arcú férfi, klippboarddal a kezében figyelte minden mozdulatát. A nevére már nem is emlékszem, de a szigorú pillantását sosem felejtem.

– Ne feledje – mondta neki –, a helyreállítási ítélet nem dísz. A virágokat pontosan úgy kell visszaültetnie, ahogy az eredeti állapotban voltak. És a talajnak legalább harminc centiméter mélyen termőföldből kell állnia.

– Ez... ez őrület – motyogta Márk, de nem volt hová hátrálnia.

Én a verandáról figyeltem, hideg citromos limonádét kortyolgatva, kalapban, amit még az unokámtól kaptam anyák napjára. Lilla, a legnagyobb unokám, gyakran segített a kertészkedésben. Ő nevezte el a napraforgókat is: Pista, Rozika és Zsiga. Mindegyik újra ott lesz majd. Mert visszajönnek. Ahogy a méhek is.