A méhek, igen.
Miután a bíróság nekem adott igazat, nemcsak a kertem épült újjá, hanem valami sokkal nagyobb dolog is megmozdult. Felkerestem a helyi méhészkört, akikkel korábban már kapcsolatban álltam, és felvetettem egy ötletet:
– Mi lenne, ha közösen kialakítanánk egy beporzóbarát kertet?
Sándor bácsi, a méhészek vezetője, csak megvakarta a fejét:
– Hát, az egy nagyszerű dolog lenne, Margit néni. Még támogatást is lehetne rá kérni a várostól.
És így is lett.
Hamarosan nemcsak virágok, hanem két hivatalos méhkaptár is helyet kapott a kert végében. Egyik sem túl közel Márk telkéhez… de épp elég közel ahhoz, hogy érezze a jelenlétüket.
A város önkormányzata is örömmel támogatta a projektet. Beültettünk őshonos növényeket, méhlegelőt alakítottunk ki, és még egy kis információs táblát is elhelyeztünk:
„Ez a kert a természetes beporzók védelmét és támogatását szolgálja. Kérjük, ne zavarja a zümmögő lakókat – ők is dolgoznak!”
Amikor Márk újra előmerészkedett az udvarára, a méhek már hazataláltak. Nem támadtak, nem zaklatták – de ott voltak. Köröztek körülötte, ha kilépett. Egyik a fülénél zümmögött, másik a vállánál lebegett. Én persze csak ültem a hintaszékemben, csendben, ártatlan mosollyal az arcomon.
Egy délután mégis odajött a kerítéshez. Látszott rajta, hogy küszködik magával.
– Margit néni... – kezdte rekedten. – Nézze, én...
– Igen? – kérdeztem higgadtan, anélkül hogy felálltam volna.
– Én... talán túlzásba estem.
– Talán? – emeltem meg a szemöldököm.
– Rendben, rendben – sóhajtott. – Ronda dolog volt, amit csináltam. Azt hittem, ha eltűnnek a virágok, a méhek is eltűnnek. De most meg úgy érzem, minden lépésnél követnek.
Elmosolyodtam.
– A méhek nem bosszúállók, Márk. Csak teszik a dolgukat. Ha békén hagyod őket, békén hagynak téged is.
Hosszú csend következett. Aztán meglepő dolgot mondott:
– A fiam, Dániel... azt mondta, amit maga csinált, az menő volt.
Elnevettem magam. Nem gonoszul, nem kárörvendően – csak szívből.
– Hát, ha már a fiad így látja, talán van még remény.
Onnantól kezdve valami megváltozott.
Nem lettünk barátok. Nem lett belőle mosolygós szomszéd, aki sütit hoz át. De többé nem gyűlölködött. Nem szólt be. A füvet már nem centire nyírta, és néha, csak néha, odabiccentett, ha meglátott.
A fiúk is gyakrabban jártak át. Dániel egyszer még megkérdezte:
– Margit néni, segíthetek valamiben a kertben?
– Természetesen, kedvesem. Itt ez a locsolókanna. A méheket ne zavard – mondtam, és máris úgy mozgott köztük, mintha mindig is ide tartozott volna.
A kertem újjászületett. Szebb lett, mint valaha. A napraforgók újra mosolyogtak, a rózsák illatoztak, a levendula lilán ringatózott a nyári szélben. És a méhek... zümmögtek.
És én? Csak ültem a verandán, egy pohár jeges teával, és mosolyogtam. Nem azért, mert bosszút álltam. Hanem mert igazság történt.
Ez nem csak egy kert volt. Ez a hely a gyökereim, az emlékeim, az életem része. És most már mindenki tudta: itt nem csak virágok nőnek. Hanem erő. Kitartás. És néha… egy csipet mézédes bosszú.
– Vége –
A cikknek az eleje!