Én kétszer ugyanazt nem eszem! – mondta a nevelőapám, mintha legalábbis Michelin-csillagos séf lenne, nem egy középkorú önimádó, aki azt hiszi, hogy a felesége háztartási alkalmazott. Anyám pedig, aki hat évvel ezelőtt még boldog házasságban élt, ma már reszkető kézzel melegít vacsorát egy hálátlan alaknak. Úgyhogy én szépen tálaltam neki egy jó nagy adag pofáraesést. Frissen, melegen.
Amióta apu meghalt – hat évvel ezelőtt –, anyám, Katalin, úgy járt-kelt a világban, mint egy szellem. Apuval 32 évig voltak együtt. Egy igazi régi vágású szerelem volt az övék, nem a Facebookon mutogatós fajta. Apu minden reggel kávét vitt neki, homlokon csókolta, és elment dolgozni. Anyu pedig gondosan hajtogatta a zoknijait – ahogy ő szerette: párosan, szépen összetekerve, sosem csak úgy begyűrve a fiókba.
Én meg minden áldott nap hívtam őt telefonon – két megyével odébb laktam, de a térerő nem pótolja a társaságot.
– Jól vagyok, drágám – mondta mindig, de a hangja üresebben csengett, mint egy kiürült borospohár vasárnap este.
Aztán jött ez a bizonyos „új reménysugár”: Róbert.
A főiskolán dolgoztak együtt, anyám meg ő. Róbert számvitelt tanított, és már azelőtt is lehetett érezni az illatát, mielőtt belépett volna a terembe – valami túl drága és túl bőkezűen használt kölnivel fújta magát. Először csak ebédet hozott anyámnak. Aztán már csaptelepet szerelt, polcot fúrt, függönyt cserélt. Helyes kis udvarlás – első ránézésre.
Én persze örültem. Legalább valaki ott volt vele, mikor én nem lehettem.
– Nevetek, Matyi! Érted? Nevetek megint! – mondta anyu a telefonban. – Évek óta nem kacagtam így.
Róbert persze jól beette magát a lelkébe. A lánykérés hamar jött, az esküvő még gyorsabban. Egy tengerparti ceremónia volt, húsz fővel, mezítláb a homokban. A képeken minden olyan idilli.
Anyu egyszerű fehér ruhát viselt, Róbert pedig mosolygott, mintha tényleg boldog lenne. Én meg lenyeltem minden gyanakvást, és megöleltem őket.
– Vigyázz rá – suttogtam neki.
– Mindig – mondta, és úgy veregette meg a hátamat, hogy majdnem elestem. – Az édesanyád megérdemli a világot.
Akkor még hinni akartam neki. Talán ezért nem szóltam, amikor az esküvői vacsorán félbeszakította anyát, vagy amikor panaszkodott, hogy túl édes a torta.
– Házasság = kompromisszum – mondta anyám később, mikor szóba hoztam. – Mindketten tanuljuk.
Én tényleg örültem, hogy valaki újra megnevetteti. Stabil. Kedves. Szerethető.
Ja. Vagyis... azt hittem.
De tévedtem. Méghozzá orbitálisan.
Hat hónappal később megérkeztem hozzájuk egy kosárnyi friss muffinnal és egy hétre való ruhával. Anyu úgy ölelt magához, mint aki megnyert egy lottót.
– Lefogytál – mondtam, miközben szemügyre vettem az arcát.
– Csak próbálok lépést tartani Róberttel. Ő nagyon... hát... válogatós – legyintett.
A konyhában teáztunk, mikor anyu hirtelen a halántékához kapott.
– Anyu, jól vagy?
– Csak egy kis fejfájás, kincsem. Már egy hete meg vagyok fázva. Semmiség.
Sápadt volt, a szeme alatt sötét karikák. Ez nem csak nátha volt.
– Voltál orvosnál?
– Róbert szerint ez csak allergia. Pihenek egy kicsit, és elmúlik. Tegnap csináltam lasagnát. Nagyon finom lett... a nagymamád receptje!
Már nyúlt is a hűtőbe, mikor belépett Róbert. Golfpólóban, kipirult arccal, mintha épp a világot mentette volna meg egy teniszütővel.
– Mi lesz vacsorára? – kérdezte köszönés nélkül.
– A maradék lasagnét gondoltam. Nem érzem jól magam, most nincs erőm újat főzni...
Róbert arca elkomorult.
– Már megint maradék?
– Jó étel az, Róbertem... Csak... fáradt vagyok...
A csörömpölés szinte kettévágta a csendet. Róbert kiverte a kezéből a műanyag edényt, ami puffanva csapódott a földre, és szétfröccsent belőle a tészta, a szósz meg a sajt mindenfelé.
– Ezerszer elmondtam már! ÉN. KÉTSZER. UGYANAZT. NEM. ESZEM! Minek nézel engem, valami disznónak? Egy rendes feleség friss ételt főz a férjének. Ez a dolgod most. Ennyire nehéz ezt felfogni?
Anyu már térdelt is, hogy feltakarítsa a koszt.
– Sajnálom... Igazad van. Csinálok valami mást...
Megdermedtem. Hat éve féltettem anyámat a magánytól... de arra nem számítottam, hogy valaki félelmet hoz az életébe. Hogy valaki megtöri.
Leguggoltam mellé.
– Hagyd csak, anya, segítek.
Közelről láttam, hogy remegnek az ujjai.
– Ez... gyakran előfordul?
A csendje mindent elmondott.
– Segíthetsz főzni valami frisset, Matildám – szólt vissza Róbert, és sétált tovább a dolgozószobája felé. – Ott leszek, ha kész.
Másnap hajnalban anyám már a konyhában állt, és palacsintatésztát kevert. Igen, reggel hatkor. Lázas volt, levert, a feje zakatolt – de Róbert uraság tojásait hétkor pontosan kellett tálalni. Hát nem romantikus?
– Hagy főzzek ma én – mondtam, és kivettem a kezéből a tálat.
– Biztos vagy benne, drágám? Róbert... ő szereti, ha pontos az étkezés.
– Biztos vagyok benne. Neked pihenés kell, anyu. Már a hangod is olyan, mintha egy rozsdás biciklikürt lenne.
Kis habozás után bólintott.
– A tojást közepesen süti szereti. Ne legyen túl lágy, de ne is kemény. Tűpontos.
– Jegyzetelem. Menj vissza az ágyba.
Amint elment, kinyitottam az összes szakácskönyvet a polcon, és nekiálltam. Nem csak reggelit akartam csinálni. Küldetést teljesítettem.
Pontban hétkor Róbert lebattyogott, hónalj alatt újság, orrán a felsőbbrendűség szemüvege.
Megtorpant, mikor meglátta az asztalt: aranyszínű palacsinták, pontosan sült tükörtojások, ropogós bacon, friss gyümölcs, kávé gőzölögve.
– Nocsak! – nézett körbe. – Anyád tanulhatna tőled.
Erőltetett mosolyt küldtem felé.
– Anyu beteg. Gondoltam, besegítek.
– Jó ötlet. Legalább valaki tudja, hogyan kell bánni egy férfival a saját házában.
Fogalmam sem volt, hogyan nem köptem bele a narancslébe. Komolyan.
– Majd én főzök, míg itt vagyok – mondtam.
– Ez a legjobb ötlet egész héten. A te korosztályodból ritka az ilyen nő. Végre valaki érti, hogy a férfiak friss ételt igényelnek, nem mikrózott vacakot.
Én csak bólintottam, miközben fejben már a haditervet dolgoztam ki.
És így lettem egyszemélyes étterem:
– Reggelire: Eggs Benedict.
– Ebédre: kézzel tekert sushi.
– Vacsorára: Beef Wellington.
Minden nap háromfogásos menü, minden egyes falat frissen készült, művészien tálalva, olyan mosollyal, hogy már fájt az arcom tőle.
– Ez elképesztő! – nyögte Róbert nap mint nap. – Komolyan, ide kéne költöznöd.
A harmadik nap már fotózta az összes tányért, és posztolta is:
„Na, EZ az igazi házi koszt, haverok! ”
Anyu némán figyelte az egészet, de amikor senki nem látta, megszorította a kezem. A szeme mondta: „Tudom, mire készülsz.”
A negyedik napon anyu azt suttogta:
– Nem kell ezt csinálnod, Matyi.
– Bízz bennem. Tudom, mit csinálok – válaszoltam.
Aznap estére készült el a fő mű. A trónfosztás vacsorája.
Rozmaringos báránygerinc, sült burgonya, mézes sárgarépa. Az asztalra ünnepi teríték, gyertyák, a legszebb porcelán.
– A jó ételre és a családra! – koccintott Róbert.
– És arra, hogy tudjuk, mink van – válaszoltam, és odakoccintottam.
Már félig megette a bárányt, amikor odavetettem:
– Tudod, milyen érdekes, ahogy az ízlelőbimbók működnek?
– Tessék? – kérdezte, rágás közben.
– Hát például, hogy egész héten ugyanazokat az ételeket etted – csak másképp tálalva –, és nem vetted észre.
Megállt a villa a levegőben.
– Mit beszélsz?
– A bárány? Ugyanaz, mint két napja. Csak másképp szeletelve, új szósszal.
– Ez... nem igaz.
– A krumpli tegnapi. A répa hétfő óta velünk van. Én csak új köntöst adtam nekik. És te minden falatot imádtál.
Róbert letette a villáját.
– Ez undorító!
– Az? Mert öt perce még azt mondtad: „életem legjobb vacsorája”. Még Insta-poszt is ment róla.
Ekkor anyu megjelent az ajtóban. Csendben figyelt.
– Te... te etettél engem maradékkal?!
– A maradék nem lustaság. Hanem tervezés. Okosság. Spórolás. Apám ezt tökéletesen tudta. Te viszont csak a tányért látod, nem azt, aki mögötte van.
Róbert arca elvörösödött.
– Hogy mersz így átverni?
– És te hogy merészeled anyámat szolgaként kezelni, miközben beteg? Tányérokat törni, követelőzni, mint valami óvodás? Ez nem házasság, ez diktatúra.
– Ez kettőnk ügye – morgott.
– Akkor lett az én ügyem, mikor anyámat a földön láttam térdelni. Most pedig... anyu? Menj, vedd fel a kabátod.
– Tessék? – kérdezte egyszerre Róbert és anyu.
– Foglaltam asztalt az igazi Antonióban. Nem a maradék verzióban. Te meg, Róbert, ma este felfedezheted, milyen a mikrós pizza. Ne dobáld el, jó?
Anyu néhány másodpercig csak nézett rám, mintha nem hinné el, hogy ez tényleg megtörténik.
– Menj, anya – mondtam halkan, de határozottan. – Vár a lasagna-mentes menü. Meg a szabadság.
Róbert eközben úgy nézett, mint aki elvesztette a távirányítót, amin az egész világ működött.
– Nem mehettek csak úgy el! Ez az én házam!
Anyu lassan bólintott, majd kisétált a bejárati ajtón. Én még visszafordultam hozzá.
– Tudod, Róbert... Anyám 32 évig élt egy olyan férfival, aki minden reggel kávét vitt neki az ágyba. Aki hálás volt. Te meg egy tányért sem tudsz megköszönni.
– Fogalmad sincs, mi az a házasság – morogta, már lila fejjel.
– De azt tudom, hogy a félelem nem szerepel benne. És hogy a mikrózással nem az étel lesz ehetetlen – hanem te vagy emészthetetlen. Viszlát, Róbert.
Bezártam az ajtót magam mögött.
Az Antonióban anyu sokáig csendben volt, amíg a tészta ki nem érkezett. Akkor szólalt meg.
– Tudod... már a második hónapban éreztem, hogy valami nem stimmel. De azt mondogattam magamnak: „Katalin, nem vagy fiatal. Ne légy válogatós. Ez most már az életed.” Azt hittem, nincs más lehetőségem.
– De van – mondtam. – Mindig van. A magány nem indok a bántásra.
– Én csak... annyira féltem újrakezdeni. Hatvankét évesen? Kihez fordul az ember akkor?
– Először is, magához. Aztán a lányához. Aztán egy jó adag bolognaihoz.
Nevetett – igazi, hasból jövő, csilingelő nevetés volt. Olyan, amilyet már évek óta nem hallottam tőle.
– Apu mit szólna ehhez szerinted? – kérdezte halkan.
– Büszke lenne. Mindkettőnkre. És különösen arra, hogy a lasagna megint a konyhaasztalon van – nem a padlón.
Az elkövetkező héten maradtam még. Mikor Róbert dolgozni ment, összepakoltuk a cuccait. A táskák a garázsba kerültek, a zárakat lecseréltük.
Délután, mikor megpróbált bejönni, csak a kilincs nyekkent.
– Mi a fene...?! – dörömbölt. – Ez az én házam!
Anyu az előszobából figyelte, remegve, de összeszedetten.
– Sajnálom, Róbert. Ez az én néhai férjem háza. Holnap jöhetsz a dolgaidért. Ma menj el.
A szomszédok kikandikáltak a függöny mögül. Róbert még üvöltözött, de aztán elcsendesedett, és elment. Ahogy a hígleves férfiasság is, amit eddig naponta kanalaztatott velünk.
Este kiültünk a verandára, ahogy régen is szoktuk. Csend volt. Béke. Csak a tücskök koncertje.
– Mi van, ha hibát követtem el? – kérdezte anyu, és a kezembe kapaszkodott.
– Mi van, ha nem?
Ránézett a csillagos égre.
– Talán... mégis bátor vagyok. Valahol mélyen.
– Nem „valahol”. Ott van benned. Csak hagytad, hogy elnémítsák.
– Emlékszel, mikor egyszer azt mondtam neked, hogy nem mindig tudjuk, mikor vagyunk erősek?
– Emlékszem. Most én mondom neked: erős vagy.
Három hónappal később vasárnap este csörgött a telefonom. Anyu hívott.
– Képzeld – kezdte nevetve –, Róbert üzenetet hagyott. Azt írta, megváltozott. Meg akar látogatni, vacsorát főzne. Hogy beszéljünk. Hogy talán... elhalasztanánk a válást.
– És mit válaszoltál?
– Azt, hogy köszi, de már van programom. Lasagna lesz vacsorára. A tegnapi maradék. És... isteni finom!
– Tudod, mi megy legjobban a lasagnához? – kérdeztem.
– A szabadság! Meg egy olyan konyha, ahol nem repkednek a tányérok.
A nevetése csilingelt a vonalban, mint a szélcsengő a terasz sarkán.
És ez a lényeg. Aki mindent természetesnek vesz, az előbb-utóbb éhen marad. A szeretet nem jár alanyi jogon. Azért dolgozni kell. És ha valaki a törődést kötelességnek nézi, az előbb-utóbb olyan menüt kap, aminek főfogása: következmény – desszertnek pedig jár hozzá egy adag „húzz el szépen”.