71 évesen végre nagymama lettem! Alig vártam, hogy láthassam az unokámat. De aztán Márk, a fiam azt mondta, hogy nem tud értem jönni. Őszintén szólva mindig is úgy éreztem, hogy Márk az új, puccos életében szégyellte szegény öreg anyukáját. De annyira hiányoztak, hogy úgy döntöttem - csessze meg -, elmegyek hozzájuk magam!
A dermesztő hideg, a hó, a rossz lábam ellenére, ami járókeret nélkül alig működött... ÖT ÓRÁT gyalogoltam. Éhes voltam, kimerült, alig bírtam állni, de semmi sem állíthatott meg. Amikor végre odaértem, bekopogtam az ajtón. Mark kinyitotta és rám bámult. Elmeséltem neki az utamat, remélve, hogy megérti, de ő csak úgy kiakadt: „Nem érdekel, min mentél keresztül! Azt mondtam, hogy később találkozunk! Most pedig menj haza!” Aztán az arcomba csapta az ajtót! Jézusom, csak álltam ott, és sírtam. Tényleg ezt érdemeltem volna?
Később aznap este, otthon, már mozdulni sem tudtam. A lábaim feldagadtak, szó szerint megadták magukat. Abban a pillanatban hallottam, hogy a bejárati ajtó nyikorogva kinyílik...
A teljes történet megdöbbentő fordulatokat tartogat – olvasd el a kommentek között!