– Egy igazi városi hölgy, aki nem restel bokáig sárban járni. Rég láttunk ilyet.
Katalin mosolya elszántságba fordult.
– Holnap reggel indulok.
A városi hivatalban nem fogadták túl lelkesen.
– Nézze, hölgyem – mondta egy fiatal férfi, kissé unott arccal. – Nincs pénz, nincs keret. A mi útjaink is kátyúsak. Mit gondol, ki fog egy ötvenfős faluba új hidat építeni?
– Talán valaki, aki nemcsak számokat néz, hanem embereket – válaszolta Katalin.
– Nézze, ha annyira akar segíteni, keressen egy szponzort. Mondjuk… Sziklai István. Hallott már róla?
Katalin hátradőlt.
– Igen. Ő a férjem főnöke.
– Akkor szerencséje van. A Sziklai család onnan származik, ha jól tudom.
Aznap éjjel Katalin nem tudott aludni. A telefonján visszakereste István híváslistáját, és onnan kimásolta Sziklai István számát. Másnap reggel reszkető kézzel tárcsázott.
– Halló? – szólt bele egy mély hang.
– Jó napot kívánok, Katalin vagyok. Egy faluból hívom, ahol valaha Ön is élt. Az emberek itt… el vannak felejtve.
Kis csend következett.
– Már alig emlékszem rá. Mi történt?
Katalin pár szóban elmesélte a helyzetet. A híd hiányát, a bezártságot, az elhagyott házakat.
– Küldjön képeket – kérte végül István. – Meg akarom nézni, hogy is fest most.
Katalin két napot töltött azzal, hogy mindent dokumentáljon. Házakat, arcokat, földeket. Küldte a képeket. Olvasott üzenetek jöttek – válasz nem.
Aztán a harmadik napon csengett a telefon.
– Katalin, ugye? Tudna holnap háromra bejönni a budapesti irodámba? És készüljön egy munkatervvel.
Katalin szinte elejtette a készüléket. És akkor döbbent rá, hol van az iroda… Ott, ahol a férje dolgozik.
Másnap Katalin korán kelt. Megfésülte a haját, visszafogott sminket tett fel, és felvette a legcsinosabb nadrágkosztümjét, amit vidékre is magával hozott – a stílus sosem lehet rossz döntés, még akkor sem, ha az ember egy romos faluból indul egy nagyvárosi irodaházba.
A megadott időpont előtt egy órával már ott volt az épület előtt. Megállt egy percre, mély levegőt vett, majd úgy döntött: megnézi, István ott van-e.
A titkárnő nem volt a helyén.
Csendben belépett az irodába, ahonnan halk nevetés szűrődött ki. A hangok ismerősek voltak. Katalin megtorpant.
Ahogy benézett a tárgyalóba, megdermedt: István épp a titkárnőjével vihorászott – nadrágját kapkodva próbálta felrántani, ahogy meglátta Katalint.
– Kati, te meg mit keresel itt?! – hebegte zavartan.
Katalin nem szólt semmit. Csak hátat fordított, kisietett, és szinte futva ütközött össze valakivel a folyosón.
– Katalin? – kérdezte meglepetten az illető. – Hát te már itt vagy?
Sziklai István, a cégvezető, döbbenten nézett rá.
– A dokumentumok, itt vannak – suttogta Katalin, miközben a kezébe nyomta a dossziét. A hangja elcsuklott. – Bocsánat… csak mennem kell.
Katalin nem emlékezett, hogyan jutott vissza a faluba. Csak arra, hogy bevágódott az ágyba és zokogott, amíg el nem nyomta a sírás.
Másnap reggel halk kopogás ébresztette.
Az ajtóban Sziklai István állt. Mellette néhány ismeretlen ember – mérnökök, tervezők, segítők.
– Jó reggelt, Katalin. Gondoltam, tegnap még nem voltál beszélgetős hangulatban… úgyhogy inkább idejöttünk. Megbeszélhetnénk most?
– Természetesen… fáradjanak be – felelte Katalin halkan, még mindig kicsit kábultan a tegnapi eseményektől.
Az öregek, akik a kávéillatot megérezték, sorra csatlakoztak a nappaliban: Illés bácsi, Anna néni, és még vagy egy tucat falubeli. A ház megtelt.
– Nézzék meg – mutatott ki az ablakon István. – Itt nőttem fel. Anna néni pogácsája a gyerekkorom legédesebb emléke. Ha most segíthetek, kötelességemnek érzem.
– Ez a híd életet hozhat ide – szólt halkan Katalin.
István bólintott.
– Elindítjuk a tervezést. Az anyagiakat a cég állja. De… lenne egy kérdésem. – Nézett rá komolyan. – A férjed… te visszamennél hozzá?
Katalin habozott, aztán elmosolyodott.
– Nem. És tudod mit? Hálás vagyok neki. Nélküle sose jövök ide. Sose ismerem meg magam.
István elmosolyodott. Majd egy pillanatnyi csönd után megkérdezte:
– Akkor… ha már úgyis itt vagy… eljönnél velem valahová? Mondjuk… egy közös munkanapra? Vagy vacsorára?
Katalin felvonta a szemöldökét.
– Vacsora… talán. Ha Anna néni is ad egy csomag pogácsát útravalónak.
Anna néni már úton volt a konyha felé.
A következő hetek eseménydúsan teltek. A híd építése elkezdődött, a helyi lakók mintha új életre keltek volna. A fiatalok kezdtek visszaszállingózni, volt, aki nyaralót újított fel, volt, aki vendégházat kezdett kialakítani.
István egyre gyakrabban látogatott el a faluba. Egyre több időt töltött Katalin társaságában. Már nem csak a híd építéséről beszélgettek, hanem tervekről, álmokról, múltról és jövőről.
Aztán egy nap, amikor már a bolt is megnyílt a falu főterén, és az új híd ünnepélyes átadására készültek, István megjelent Katalin házánál. A kezében nem dokumentum volt, hanem egy kis bársonydoboz.
– Katalin – kezdte kissé rekedten –, tudom, hogy nem így terveztük. De itt, ebben a faluban… ahol minden megváltozott, ahol minden újraindult – szeretném, ha te is újrakezdenéd velem.
Katalin szeme megtelt könnyel. Nem a szomorúságtól. A hálától, amit a sors, az emberek, és ez a különös falu iránt érzett.
– Igen – súgta. – Itt, pont itt.
Az esküvő a faluban volt. Pogácsaillatban, muskátlis ablakok között, boldog tekintetek kíséretében. A híd ott ívelt már a patak fölött – összekötve a múltat és a jövőt.
Katalin és István pedig megértették, hogy néha a legnagyobb veszteség rejti magában a legnagyobb nyereséget.
És néha... egy összeomlott híd vezet el oda, ahol új élet kezdődik.
A cikknek az eleje!