– Marci, beszélgethetünk egy kicsit?
A fiú megállt a folyosón, kezében a szendvics, félénken bólintott. Leültek a kis olvasósarokhoz.
– Amit tegnap meséltél… nagyon bátor volt tőled.
Marci lehajtotta a fejét.
– Nem mondod el… ugye?
– Nem, ha nem akarod. De szeretném, ha tudnád, hogy segíteni akarok neked. És nem vagy egyedül.
Marci halkan megszólalt:
– Néha anyát is bántja. Kiabál vele. Néha... el is megy otthonról napokra.
– És anyukád mit mond ilyenkor?
– Csak annyit, hogy majd elmúlik. Hogy legyek jó, ne bosszantsam apát.
Tímea tanárnő mély levegőt vett. Tudta, hogy ezek a jelek nem múlnak el maguktól.
– Marci, van egy ötletem. Mit szólnál, ha lenne egy külön helyed az iskolában, ahol elrejtheted a dolgaidat? Nem kéne a földbe ásni.
A fiú szeme felcsillant.
– Tényleg?
– Tényleg. Van egy régi szekrény a tanáriban, kulccsal. Azt csak te használnád.
Marci egy pillanatig hallgatott, majd halkan suttogta:
– Köszönöm, tanárnő. Ez... ez nagyon sokat jelent.
Attól a naptól kezdve Marcinak lett egy saját kis zárható szekrénye a tanáriban. Senki más nem nyúlt hozzá. Minden reggel oda vitte be a tankönyveit, délután pedig visszarejtette. Tímea tanárnő minden alkalommal rámosolygott, néha meg is kérdezte:
– Hogy aludtál, Marci? Minden rendben otthon?
A fiú legtöbbször csak bólintott. De egy-egy pillantásból, egy lesütött szemből, egy szorosan összeszorított kézből többet elárult, mint bármilyen szavakból.
Egy pénteki napon történt, hogy Marci nem jött iskolába. A naplóban nem szerepelt igazolás, és a szülők nem értesítették az iskolát.
A tanárnő aggódni kezdett.
– Ez nem jellemző rá – mondta az igazgatónak. – Sosem hiányzik csak úgy.
Másnap újra nem jött. Harmadnap reggel Tímea elhatározta: utána jár. A naplóban ott volt a cím, és végül személyesen elment hozzájuk iskola után.
Egy régi, lerobbant ház állt az utca végében. Az ablakok zárva, a függönyök elhúzva, de egy ablakban halvány fény derengett.
Tímea bekopogott. Semmi.
Aztán kattanás, nyikorgás, és megjelent egy nő az ajtóban – fáradt, meggyötört arccal, karikás szemekkel. Ő lehetett Marci anyukája.
– Jó napot kívánok, Sebők Tímea vagyok, Marci tanító nénije. Aggódtam… mert nem jött iskolába.
Az asszony szeme megtelt könnyel.
– Ne haragudjon… nem tudtunk szólni. A férjem… dühös lett… Marci miatt.
– Mi történt? – kérdezte Tímea, már előre sejtve a választ.
– Talált egy könyvet… nem tudom, hogyan… talán a hátizsákban maradt. Elszakította, kiabált, és… bezárta Marcit a szobába. Én nem tudok mit tenni, kérem, ne haragudjon...
A tanárnő lenyelte a torkában feltorlódó szavakat.
– Hol van most?
– Ott… – intett a ház sötétebb sarka felé.
Tímea odalépett az ajtóhoz. Kopogott.
– Marci… itt a tanító néni. Bejöhetek?
Odabentről egy halk, megtört hang szólt:
– Igen…
Amikor kinyílt az ajtó, Marci ott ült az ágy szélén, ölében egy félig elszakadt könyvvel.
Felemelte a fejét.
– Azt hittem… már sosem jössz el értem.
Tímea leült mellé, szelíden megsimogatta a fejét.
– Marci… sosem hagynálak magadra.
És aznap este – Tímea tanárnő közbelépésére – a hatóságok is megjelentek. Nem csaptak botrányt. Nem kiabáltak. De tették a dolgukat.
Az iskola is segített. Pszichológus járt ki hozzá. A tantestület gyűjtést szervezett, és egy új könyvcsomagot is kapott.
Hónapok teltek el. Marci újra mosolygott.
Egy nap Tímea az udvaron sétált, amikor Marci odafutott hozzá.
– Tanárnő! Nézze!
Egy kis füzetet mutatott – rajzokkal, szavakkal, cím: „A könyv, amit nem lehet elásni”.
– Ez az én könyvem. Én írtam. És nem fogom elásni. Soha többé.
Tímea szeme könnybe lábadt.
– Büszke vagyok rád, Marci.
A fiú elmosolyodott.
– Apa nem szereti az iskolát… de én igen. És már nem félek.
A cikknek az eleje!