– „Nem kell dráma. Megkapod a lakást. Már kerestem valakit a helyedre a rendelőbe.”
Olga csak nézett. Nem sírt. Nem kiabált. Csendesen bólintott.
– „Rendben. Akkor pakolok. De azt tudd, hogy nemcsak engem dobtál el – az anyádat is.”
A válás gyors volt, tiszteletteljes – de üres. Nem volt már mit menteni.
Olga ismét ott találta magát, ahol minden elkezdődött – a mentőállomáson. Mintha semmi sem történt volna, csak telt volna az idő. A sziréna, a sürgős hívások, a kiégett kollégák – minden ismerős volt. De Olga más volt. Egy korszak lezárult.
És akkor jött Tibor. Az új társa a mentőautóban. Volt benne valami különös: csendes, udvarias, mindig segítőkész. De nem tolakodott. Ha kérdezett, mindig értelmeset kérdezett. Egy este egy eszméletlen férfit hoztak vissza a klinikai halálból, és Tibor, lihegve nézett Olgára:
– „Ez volt életem első igazi újraélesztése.”
– „És sikerült. Tudod mit jelent ez? Hogy nem vagy itt véletlenül.”
Tibor elmosolyodott.
– „Ha újrakezdhetem, itt akarom.”
Közös ügyeletek, közös nevetések, közös kávék. Tibor múltja sem volt könnyű – elvesztette feleségét és gyermekét egy repülőgép-balesetben. Két évig egy vidéki kolostorban élt, majd újra visszatért az emberek közé. És most újra tanult – hogy orvos lehessen.
Lassan, de biztosan a barátságból valami több lett. Egy este Tibor vacsorára hívta Olgát – és amikor megkérdezte:
– „Miért pont engem?”
– „Mert veled csendes a világ. Nem szédít el. Csak létezik.”
Egy év múlva összeházasodtak.
Eltelt néhány év. Olga immár Dr. Kerekesné Oláh Olga lett. Két gyermekkel – Ivánnal és Marikával, és egy férjjel, aki nemcsak a társa, de az igazi szövetségese is volt minden téren. Tibor időközben elvégezte az orvosit – újraélesztési szakorvosként dolgozott a városi kórházban. Esténként hazajött, meleg vacsorát kapott, és gyerekeivel tanult matekot meg földrajzot.
Olga visszatért a gyökereihez: mentőorvosként dolgozott tovább, de heti két délután a megyei rendelőintézetben is rendelt. Kicsiben, de szenvedéllyel.
Egy nap azonban a múlt újra kopogtatott.
Riasztás érkezett:
„Öt éves kisfiú, eszméletlen, magas láz, zavart légzés. Kiemelt sürgősségi.”
Cím: az a luxusvilla, ahol egyszer már járt. Az Andrásé.
A levegő megfagyott a mentőautóban.
– „Te jó ég…” – mondta Olga, és Tiborra nézett.
– „Te is tudod, hova megyünk, ugye?”
Tibor bólintott.
– „De most nem András számít. Hanem Petike.”
A ház ajtajában most is András állt. Arcát ráncok szabdalták, haja megritkult, tekintete gyűrött volt – valahol a kétségbeesés és a megbánás között.
– „Olga… könyörgöm… mentsd meg a fiamat!”
Olga nem válaszolt. Csak bólintott, és berohant a házba. Petike teste forró volt, ajkai elkékültek, a pulzusa alig tapintható. Olga és Tibor gyorsan reagáltak – hűtés, oxigén, infúzió. Szemében szakmai fókusz, de mélyen belül… valami más is remegett.
Működött. Petike visszatért. Lassan, de biztosan.
Miközben Tibor papírokat töltött ki, András félrehívta Olgát.
– „Meg kell mutatnom valamit…” – motyogta, és egy papírt nyomott a kezébe.
Olga először el akarta tolni, de a kíváncsiság legyőzte.
A dokumentumot Irén írta. Saját kézzel. Egy hivatalos nyilatkozat, mely szerint az összes jövőbeni bevétel 65%-a Andrást, 35%-a pedig Olgát illeti. Jogilag érvényes, független a családi állapottól.
Olga elhallgatott.
– „Miért most?” – kérdezte halkan.
– „Mert… elrontottam mindent. Irén tudta. Ez volt az utolsó esélyem, hogy helyrehozzam. Akkor nem érdekelt. Most… már semmim sincs. Csak Petike.”
– „És Viki?”
András keserűen elmosolyodott.
– „Elváltunk. Ő nem anyának született. Csak a pénz érdekelte. A gyerek inkább teher volt neki, nem ajándék.”
– „És most?” – kérdezte Olga.
– „Most... azt szeretném, ha Petike boldog lenne. Nálatok. Ha... ha lenne rá esély, hogy... hogy ti neveljétek.”
Olga torka elszorult.
Otthon Tibor csendesen hallgatta végig a történteket. Aztán csak ennyit mondott:
– „Ha te úgy érzed, hogy ő a mi családunk része lehet… én vele leszek. Iván és Marika örülni fognak. Mert a szeretet nem vér szerint dől el.”
András pár hónappal később szívinfarktust kapott. Halála csendes volt, magányos. A klinikát eladták, és az örökség Irén végakarata szerint került szétosztásra. Viki a törvény szerint csak minimális összeget kapott – a jogászok ugyanis Irén életében már biztosították, hogy az utolsó akaratát senki ne írja felül.
Petike hivatalosan is a Kerekes család tagja lett.
– „Örökbe fogadtuk” – jelentette be Olga egy reggel, miközben palacsintát sütött.
Iván felkiáltott:
– „Végre, már vártam! Petike jó kapus!”
Marika megölelte az új bátyját.
Petike sokáig szótlan volt. Aztán, amikor Olga megölelte, csak annyit suttogott:
– „Anya… ugye te mindig itt maradsz?”
Olga szeméből könny gördült.
– „Mindig. Itt a helyed.”
Az örökség jelentős volt. Tibor nem akarta luxusra költeni, Olga sem. Egyik este Tibor így szólt:
– „Építsünk valamit. Egy rendelőt. Nem olyat, mint a régi. Egyet, ami valódi segítséget ad azoknak, akik rászorulnak.”
– „Legyen a neve: Remény.” – válaszolta Olga.
Így született meg a „Remény Egészségközpont” – egy hely, ahol a vizsgálatokért nem pénzzel, hanem emberséggel fizetnek. Ahol a főorvosnő, Dr. Oláh Olga, nemcsak gyógyít, hanem hisz is az emberekben. És ahol Tibor, most már főorvos, minden reggel úgy köszön el a gyerekeitől:
– „Legyetek jók! Ma életeket megyünk menteni anyával!”
Petike ma már hetedik osztályos. Néha elmeséli osztálytársainak:
– „Az én anyukám mentett meg. Szó szerint. És most másokat is megment. Mert neki ez az élete.”
A cikknek az eleje!