A férje, Farkas Mihály – Misi – odalépett hozzá. Egy szürke papírzacskót tartott a kezében.

– Ez… neked szól – mondta halkan. – De csak egy év múlva nyisd ki. Megígéred?

– Miért? – nézett rá Zsuzsa értetlenül.

– Csak… ígérd meg. Fontos.

Zsuzsa tétován bólintott. Akkor még nem sejtette, mekkora súlya van ennek az ígéretnek.

Egy év telt el. Egy teljes év egyedül, csendben. A lakásban nem szólt a híradó, nem csilingeltek kulcsok a zárban, nem volt esti beszélgetés a vacsoraasztalnál. A gyerekeik ritkán látogatták, a barátnők pedig inkább kerülték „azt a témát”.

A papírzacskó ott állt a ruhásszekrény tetején. Bontatlanul. Mert megígérte.

És eljött az a nap. Pontosan egy évvel később, április 17-én, Zsuzsa leült a nappali asztalhoz. A keze remegett, a szíve kalapált. Lassan kibontotta a csomagot.

Bent egy kézzel írt levél volt. És egy kisebb csomag.

A levél így kezdődött:

„Ha ezt olvasod, az azt jelenti, nem felejtettél el. Köszönöm. Tudom, hogy aljas dolog volt, amit tettem. De nem akartam, hogy sajnálj. Nem akartam, hogy a napjaid a betegségem körül forogjanak.

Nekem már nem volt sok időm. És úgy éreztem, ezt az egy évet meg kell adnom neked – szabadságként. Hogy újra tanulj élni. Nélkülem.

Mindig is erősebb voltál nálam. Emlékszel, mikor a gyerekek kicsik voltak, és te egyedül vitél mindent? Akkor is csodáltalak. Most is.

Ez az év a legnagyobb ajándékom neked. A tiéd, Misi.”

Zsuzsa tenyerébe temette az arcát. A könnyek hangtalanul peregtek.

A kisebb csomagban két repülőjegy volt – Grúziába. És egy megsárgult fénykép: ő és Misi fiatalon, egy bükki túrán, boldogan nevetve. A kép hátulján a férje kézírása:

„Megérdemled a boldogságot. Éld meg.”

Zsuzsa visszagondolt az elmúlt évekre. Arra, mikor Misi egyre fáradtabbnak tűnt, mikor már nem kérte a vacsora utáni pohár bort, mikor néha azt mondta:

– Te nélkülem is megállnád a helyed. Erős vagy.

Ő akkor dühös volt. Azt hitte, Misi csak megunta az életét.

De most… már értette.

Két héttel később Zsuzsa már Grúziában volt. A tbiliszi szőlőhegyek között állt, napszemüvegben, könnyű sálban, és olyan nyugalmat érzett, amilyet évek óta nem. Minden este levelet írt Misinek. A hotel szobájában gyertyát gyújtott, és elégette a sorokat.

„Ma megkóstoltam valami fura grúz ételt, és nevettem – hangosan! Te biztos kinevettél volna. De tudom, hogy büszke lennél rám.”

Hazatérve más ember volt. A fájdalom nem múlt el, de valami békesség költözött a szívébe. Elkezdett festeni, reggelente a teraszon kávézott, élénk ruhákat viselt, amiket addig sosem mert felvenni.

Egy évvel később, Mihály halálának évfordulóján, összegyűjtötte a barátait. Nem gyászoltak. Történeteket meséltek, nevetgéltek, borozgattak. És éjjel, Zsuzsa elővett egy új borítékot. A címzésen csak ennyi állt: „Annak, aki megérti.” A borítékba belehelyezte a saját történetét – és két új jegyet Grúziába.

Mert a szeretet… nemcsak azt jelenti, hogy kéz a kézben élünk. Hanem azt is, hogy el tudjuk engedni a másikat. És segítünk másoknak is élni.

Eltelt pár év.

[ ]

Egyik csendes nyári napon kopogtak az ajtaján. Egy tizenéves forma lány állt a küszöbön, kissé zavartan, kezében egy levéllel.

– Jó napot… Ön Farkas Zsuzsa?

– Igen – válaszolta meglepetten.

– Az apám… nemrég halt meg. Azt mondta, ismerte az ön férjét. Együtt szolgáltak katonaként. A halála előtt azt kérte, hogy adjam oda önnek ezt a levelet. Azt mondta, ön majd segít megérteni, hogyan tovább…

Zsuzsa elvette a borítékot. A férje kézírása volt rajta. Ugyanaz a levél, amit egykor ő is megkapott.

A lány szemeiben valami őszinte, elveszett fény ragyogott.

– Szeretsz utazni? – kérdezte tőle Zsuzsa.

– Nagyon. De sosem volt rá lehetőségünk…

Zsuzsa eltűnt a lakásban pár percre, majd visszatért. A kezében jegyek voltak. És a saját története egy új borítékban.

– Most rajtatok a sor. Menjetek. Nézzetek szét a világban. Szeressétek az életet. Magatok miatt. És azok miatt, akik már csak az égből figyelnek titeket.

A történet, ami egy válással kezdődött, most egy új életet indított el. Egy szerelem örökségét.

A lány, akinek akkor még csak a keresztnevét tudta – Emília –, elutazott az anyjával Grúziába, ahogy Zsuzsa kérte. Zsuzsa utána napokig csak a régi leveleit olvasgatta újra, azokat, amiket Misinek írt. Mintha minden egyes mondat egy kapocs lett volna múlt és jelen között.

De az élet nem állt meg.