Zsuzsa tovább festett, sőt, jelentkezett a helyi kulturális egyesülethez is, ahol idősebb nőknek tartott beszélgetőkört. Ott tanította őket, hogyan fejezzék ki a bennük rekedt érzelmeket színekkel, vonalakkal, formákkal.
Egyik délután, két évvel azután, hogy a válás napján Misi átadta azt a híres csomagot, Zsuzsa kiállítást szervezett. A helyi könyvtár egy szobáját rendezték be az alkotásaival. A falakon fény és árnyék keveredett, festményei a gyógyulásról, az elengedésről és a reményről meséltek.
A megnyitó napján izgatottan nézte az érkező vendégeket. Idősek, fiatalok, barátok, szomszédok – mindenki ott volt, aki egy picit is számított neki.
És akkor… meglátta őt.
Emília volt az. De már nem az a kislány, akinek néhány éve még útlevelet és álmot adott. Tinédzser lett, magasabb, határozottabb, a szeme élénken csillogott. Kezében egy csokor vadvirág, mosolya őszinte és bátor.
– Szia, Tia Szveta – szólította így, ahogy Grúziában hallotta a helyiektől. – Tudod… megváltoztattad az életem.
Zsuzsa elmosolyodott, és átölelte a lányt.
– Te is megváltoztál. Látom rajtad.
– Anyu most már író – újságolta Emília lelkesen. – Az első könyve épp a napokban jelent meg. Tudod, az első fejezet rólad szól. Arról, ahogy felkerestünk. A cím: „Az a nő, aki ajándékba adta a reményt.”
Zsuzsa meghatottan pillantott a földre, aztán felemelte a fejét.
– És te? Mit tervezel?
– Orvos akarok lenni. Gyógyítani. De nemcsak testet. Lelket is. Ahogy te tetted velem.
A pillanat csendben állt meg köztük. Két generáció. Egy közös történet.
A cikknek az eleje!