– Kata, szerintem eljött az ideje, hogy Bence is csatlakozzon a nyári unokás táborunkhoz – mondta az a jellegzetes, mosolygós, de valahogy hideg hangján, amiből sosem tudtam teljesen kiolvasni, hogy mennyire gondolja komolyan, amit mond.

Magdi és a férje, Lajos, minden nyáron két hetes „csak az unokák” nyaralást szerveznek a Balaton-felvidéken, az óriási nyaralójukban. A családban ez már-már legendás hagyomány volt – medencével, teniszezéssel, kerti sütögetésekkel.

– Komolyan? – kérdeztem. – Szerinted már elég nagy hozzá?

– Hat évesen? Persze! – felelte. – A többiek már rég járnak, ideje, hogy ő is átélje.

Amikor letettem a telefont, alig bírtam elmondani a hírt Bencének, ő viszont már az első mondatom után felkiáltott:

– Tényleg, anya?! Én is mehetek a többiekkel?

– Igen, kisfiam – mosolyogtam. – Magdi mama hívott, és azt mondta, most már te is elég nagy vagy.

A férjem, Péter, odalépett hozzánk, és megsimogatta Bence haját.– Na, kis bajnok, most aztán jön a nagy kaland!

Bence két órán keresztül csak a medencés játékokról, kincskeresésről és a régi családi fotókról beszélt, amiket látott a nagyszülőknél.

A nagy nap reggelén beültünk az autóba. Két órás út várt ránk, és Bence végig csacsogott.

– Szerinted ott lesz Zsófi néni kutyája? – kérdezte Pétertől. – Meg majd aludhatok Milóval egy szobában? És lesz fagyi minden nap?

Ahogy begördültünk a magas kovácsoltvas kapun, a nyaraló látványa még engem is lenyűgözött. Hatalmas kert, virágágyások, és a ház, ami inkább kastélynak tűnt. Magdi már a lépcső tetején állt, hófehér nadrágkosztümben, mintha egy újság címlapjára készült volna.

– Itt az én nagyfiúm! – tárta szét a karját.

Bence odaszaladt, ő pedig megölelte. Egy pillanatra megnyugodtam – talán minden rendben lesz.

– Vigyázz rá – suttogtam Magdinak, amikor búcsúztunk.

– Természetesen, Kata. Ő is a család része – felelte mosolyogva.

Aznap este már üzenetet kaptam, hogy minden jól megy. Nyugodtan hajtottam álomra a fejem.

Másnap reggel azonban megszólalt a telefonom. A kijelzőn Bence neve villogott.

– Szia, kincsem! – vettem fel vidáman.

A vonal túlsó végén azonban csak egy remegő, halk hang felelt:– Anya… el tudnál jönni értem?

Megfagyott bennem a vér.– Mi történt, Bence?

– Nem akarok itt lenni… – és ekkor elkezdett sírni. – A mama… nem szeret engem.

[ ]

– Hogyhogy nem szeret? Mit csinált? – próbáltam kérdezni, de hirtelen megszakadt a vonal.

Újra hívtam, de már csak a hangposta válaszolt.

– Péter! – kiáltottam a férjemnek. – Bence sírva hívott, és kérte, hogy menjünk érte!

Azonnal felhívtam Magdit.

– Ó, Kata! – vette fel nyugodt hangon. – Csak egy kis beilleszkedési gond van. Tudod, milyen érzékeny tud lenni.

– Magdi, sírt a telefonban! Beszélni akarok vele!

– Most éppen a medencénél van a többiekkel. Nem kell aggódni, jól van. – Azzal letette.

Péter rám nézett, és csak annyit mondott:– Indulunk.

Az út most végtelennek tűnt. Amikor odaértünk, nem mentünk be az előkert felől, hanem a kertkapun keresztül léptünk a hátsó udvarra.

A medencében hét gyerek nevetett, mind egyforma, piros-kék fürdőruhában, játékpisztolyokkal. És ott volt Bence… egyedül, a napozóágyon, farmerben és pólóban, mezítláb, lehajtott fejjel.

– Bence! – hívtam.

Felkapta a fejét, majd futva jött hozzám.– Anya! Végre itt vagy!

– Miért nem vagy a vízben? – kérdeztem.

– Mert a mama azt mondta, nem vagyok olyan közeli rokon, mint a többiek… és hogy nem is biztos, hogy ide tartozom. A többiek azóta nem beszélnek velem.

Péter arca eltorzult a dühtől. Én odafordultam a teraszhoz, ahol Magdi állt, kezében jeges teával.

– Magdi, ez meg mi?! – kiáltottam. – A gyerekem külön van ültetve, míg a többiek játszanak?