Magdi mosolya megfagyott.– Kata, legyünk őszinték. Amikor megláttam Bencét, tudtam, hogy nem az én fiam gyereke. Nézz rá: barna haj, szürke szem… ilyen a mi családunkban nincs.
Lefagytam.– Te most megvádolsz azzal, hogy megcsaltam a fiadat?
– Én csak kimondom az igazságot – vont vállat. – Tudom, miért nem csináltatok soha apasági tesztet.
Péter ekkor odalépett, és szinte remegett a dühtől.– Elég volt, anya. Összepakolunk és megyünk.
Bence már állt is mellettünk a kis hátizsákjával.
Az autóban egyetlen hang sem hallatszott, csak az abroncsok tompa zúgása az aszfalton. Bence azonnal elaludt a hátsó ülésen, ahogy becsatoltuk. Láttam a szemén, hogy teljesen kimerítette a feszültség és a sírás.
Péter szorosan fogta a kormányt, és csak előre nézett.– Tizenöt éve ismerem az anyámat – mondta végül halkan. – De sosem gondoltam volna, hogy ilyet képes tenni.
Én magam elé bámultam.– Én sem. És tudod, a legrosszabb, hogy ő ezt teljes meggyőződéssel mondta. Mintha tényleg hinné, hogy Bence nem a tiéd.
– Ez több, mint sértés. Ez undorító – vágta rá Péter. – És az, hogy a gyerek előtt…
Otthon először csak hagytuk Bencét pihenni. A délutánt neki szenteltük: elvittük a közeli vidámparkba, fagyiztunk, felültünk minden játékra, amire csak akart. Lassan kezdett újra nevetni, de a szemeiben ott maradt a kérdés, amit nem mert kimondani.
Aznap este, amikor már aludt, Péter leült mellém a nappaliban.– Kata, mit akarsz tenni?
– DNS-tesztet – feleltem gondolkodás nélkül. – Nem Magdi miatt, hanem magunk miatt. És Bence miatt, hogy soha többé ne merje senki kétségbe vonni, ki az apja.
– Biztos, hogy kell ez? – kérdezte. – Én tudom, hogy az enyém.
– Én is tudom. De kell a papír.
Még aznap este megrendeltem a tesztet.
Két nappal később megérkezett a csomag. A mintavétel egyszerű volt: egy kis pálcikával belülről megdörzsölni az arc belső felületét. Péter és Bence jókedvűen csinálták, mintha kísérleteznének.
– Mi ez, apa? – kérdezte Bence.
– Csak egy kis tudományos játék, kisfiam – mosolygott Péter. – Megmutatjuk, mennyire hasonlítunk egymásra.
– Akkor biztos kiderül, hogy te is szereted a csokis palacsintát, mint én – kuncogott Bence.
Két hét telt el. Egy reggel e-mail érkezett: „Az eredmények elkészültek.” Rákattintottam, és ott volt fekete-fehéren: 99,99% valószínűség, hogy Péter Bence édesapja.
Először felnevettem, aztán elsírtam magam. Péter átölelt.– Na, most mit csinálunk?
– Megírjuk a levelet.
Leültem, és háromszor újrafogalmaztam, mire végleg elkészült:
„Magdi,Tévedtél. Bence a te véred szerinti unokád, de soha nem lesz az unokád abban az értelemben, ami igazán számít. Ezzel, amit tettél, örökre elvágtad magad tőlünk. Többé nem akarunk kapcsolatot tartani.Kata.”
Mellé tettem a DNS-teszt eredményét, majd bedobtam a postaládába.
Másnap reggel már csörgött a telefonom. Nem vettem fel. Egy óra múlva újra hívott. Később jöttek az üzenetek:„Kata, kérlek, bocsáss meg!”„Szörnyen sajnálom, beszéljük meg!”
Péter rám nézett.– Mit csináljunk?
– Semmit. – határoztam el. – Vannak hibák, amikre nincs magyarázat.
Aznap este letiltottuk a számát.
Három hónap telt el az eset óta. Bence azóta is jár úszni, már versenyeken is indul. Új barátai lettek az iskolában. Egyszer hazajött azzal a hírrel, hogy egyik osztálytársa nagymamája meghívta sütit sütni.
– Anya, hívhatom őt Mama Rózsának? – kérdezte félénken.
– Ha szeretnéd, persze – mosolyogtam.
És akkor rájöttem: a család nem mindig vér szerinti kötelék. A család az, aki feltétel nélkül szeret, és nem keres kifogást, hogy miért ne tegye.
Magdi viszont a bizalmat választotta volna – de helyette a gyanút választotta, és ezzel nem csak a velem való kapcsolatát, hanem a saját unokája szívét is összetörte.
Azóta, ha valaki megkérdezi, hogy hiszek-e a második esélyekben, azt felelem: talán igen. De ha a gyerekemről van szó, akkor nincs alku.
A cikknek az eleje!