Éva nővér, a budai „Mária Szeplőtelen Szíve” kolostor szigorú, de bölcs főnöknője mélyen beletemetkezett az adminisztrációs feladatokba, mikor halk kopogás zavarta meg a csendet.

– Ki az? – kérdezte hűvösen, anélkül hogy felnézett volna.

Az ajtó résnyire nyílt, és belépett Klára nővér, Éva jobb keze, a fegyelem élő megtestesítője.

– Elnézést, anyánk, de valami történt… – mondta, és hangja enyhe remegéssel árulkodott, hogy komoly dologról van szó. – A novícia, Katalin… beteg. Folyamatosan hány, és szédül.

Éva azonnal letette a tollat.

– Mutasd az utat – szólt határozottan, már úton is voltak a kolostor csendes folyosóin át a kis fürdőig.

Katalin a padlón térdelt a WC mellett, arca sápadt volt, homlokán verejték gyöngyözött.

– Istenem, gyermekem, mi történt? – hajolt hozzá Éva, és gondosan megigazította a lány haját.

– Nem tudom, anya… napok óta rosszul vagyok, de nem akartam zavarni.

– Hiba volt titkolni – mondta Éva, miközben Klárára pillantott. – Hozd az autókulcsot, megyünk a kórházba.

Mire a novíciát felsegítették és elindultak, Éva észrevette, hogy Katalin ruhája alatt valami nem stimmel. A lány hasa enyhén domborodott…

– Ezt… nem lehet… – suttogta maga elé.

A budapesti kórházban doktor Simon Emília, aki szintén hívő keresztény volt, fogadta őket. Amikor Katalin elmondta a tüneteket, a doktornő egy ponton megkérdezte:

– Megnézhetem a hasát?

Katalin bólintott, Éva is megerősítette.

Amint a doktornő meglátta a hasát, az arca megváltozott. Néhány vizsgálat után kijelentette:

– Anya, nincs kétség. A lány… várandós.

Éva elsápadt. – Ez… lehetetlen. Nem volt férfi a közelében.

– Katalin, volt valaha… kapcsolatod férfival? – kérdezte a doktornő.

– Soha! Isten a tanúm!

A doktornő csak bólintott, de újabb vizsgálatot rendelt el: ultrahang. Az is megerősítette a terhességet.

Hazafelé Éva feszült csendben vezetett, míg végül megszólalt:

– Mondd el az igazat, Katalin! Hogy történt ez?

A lány sírni kezdett: – Nem tudom… Esküszöm, fogalmam sincs. Nem történt semmi!

Éva magában azt ismételgette: „Lehetetlen… hacsak… nem egy újabb csoda?”

A történtek után a kolostor falai újra elcsendesedtek, de a levegő vibrált a változás ígéretétől. A nagy események nyomán nemcsak a két kolostor mindennapjai, hanem a bennük élő emberek szíve is átalakult.

Jacqueline anya, aki eddig vasfegyelemmel irányította a kolostort, most új szerepben találta magát – nemcsak lelki vezetőként, hanem kvázi nagymamaként is. A kis közösség mindennapjaiba lassan visszatért a rend, de már semmi nem volt a régi. A reggeli imákat kisbabák gügyögése szakította meg, és a folyosókon néha babasírás visszhangzott a gregorián énekek helyett.

Kler nővér mindenkinél jobban megszenvedte a változást. Az első időkben képtelen volt mosolyogni a kisbabákra – ő is esküt tett, ő is hátat fordított a világi életnek, és most minden nap azzal szembesült, hogy mások könnyedén feladták mindezt. De ahogy múltak a hónapok, és látta, milyen szeretettel és elszántsággal nevelik a fiatal anyák a gyermekeiket, szíve lassan meglágyult. Egyre többször maradt ott a közös szobákban, hogy altatódalt dúdoljon az álomba szenderülő csecsemőknek.

Ami a titkos alagutat illeti, hivatalosan is elismerték, hogy létezik – sőt, immár nyitották is, méghozzá nem titokban. Ünnepélyesen felszentelték, és megáldották azt a „közösségi átjáróként” funkcionáló részt, amely lehetővé tette, hogy a két korábban szigorúan elkülönülő közösség időnként együtt imádkozzon, énekeljen, sőt, tanuljon is.

Sokan kérdezték, mi lett Jacqueline anyával. Aki látta, tudta: bár az arca mélyebb barázdákat viselt, és tekintetében több volt a fáradtság, mégis valami újfajta derű jelent meg benne. A szigorú tekintetű nővé vált azzá, akinek a jelenléte megnyugtató, mint egy lámpafény vihar idején.

Egyik este, amikor a gyerekek már aludtak, a kolostor kertjében Jacqueline leült a padra, mellé Kler. Egy ideig csendben ültek, majd Kler megszólalt:

– Azt hittem, mindez romba dönti a hitünket, az intézményt, minket… De talán nem is rombolás volt ez, hanem újjászületés.

Jacqueline lassan bólintott.

– A legnagyobb leckék néha a legsúlyosabb próbákban rejtőznek. A szeretet és az igazság nem mindig ott lakozik, ahol elvárjuk. De ha elég bátrak vagyunk szembenézni vele, akkor valóban közelebb kerülhetünk Istenhez.

Ettől a naptól fogva a „Mária Szeplőtelen Szíve” kolostor – amely egykor zárt, kemény fegyelmű hely volt – nyitottá vált. Befogadóbbá, emberségesebbé, és talán, a szó legmélyebb értelmében: istenibbé.

És miközben a világ tovább pörgött odakint, a kolostor falain belül új élet kezdődött – nemcsak a csecsemők révén, hanem azokban is, akik tanultak a hibáikból, és megtanultak újra bízni, hinni, és szeretni.