– „Menj, köszönj neki” – mondtam Péternek, mire ő bólintott, és odalépett Rolandhoz.
Én Lilivel maradtam, aki közben a medencét bámulta. – „Anya, mehetek úszni? Úgy szeretném!”
– „Persze, édesem. Menj, kérdezd meg Ági nénit, hol tudsz átöltözni.”
Lili boldogan elszaladt, én pedig egy unokatestvéremmel kezdtem beszélgetni. Nem telt el pár perc, amikor megláttam, hogy Lili felém szalad, könnyes szemmel, vörös arccal.
– „Mi történt, kincsem?” – guggoltam le hozzá.
– „Anya… Ági néni azt mondta, nem mehetek be a vízbe… csak a többiek. Azt mondta, elfoglalt, fotózni akar, és nem akar több gyereket a medencében…”
Mintha mellkason vágtak volna. A hangok, a nevetés, a zene mind elhalkult a fejemben. Egy pillanat alatt tudtam, hogy ezt nem fogom annyiban hagyni.
– „Gyere, Liliom” – mondtam halkan, és kézen fogva indultam vele a medencéhez.
Ágnes éppen Anna tökéletes ugrását fotózta, közben nevetett, mintha semmi más nem létezne.
– „Ági, megkérdezhetem, miért nem engeded be Lilike-t a vízbe?”
A nővérem felnézett, mosolya kissé megingott. – „Jaj, hát… nem akarok nagy káoszt, tudod… Már így is sok a gyerek, és Lili egy kicsit… hm… lelkes úszó. Nem akarom, hogy szétfröcskölje a többieket.”
– „Te most komolyan azt mondod, hogy az én lányom túl… ‘lelkes’ ahhoz, hogy itt lehessen a többiekkel?”
– „Ne vedd magadra, húgi, de ez az én házam, az én szabályaim.”
A mellkasomban feszülő harag ekkor robbant ki igazán…
Ágnes a szeme sarkából körbenézett, mintha ellenőrizné, ki hallhatta a szavait. A drága, pasztell színű lenruháját elegánsan igazgatta, és halkan, de érezhető éllel folytatta:
– „Nézd, Cathy… már így is alig bírom a rendet fenntartani a gyerekekkel. A fotókhoz is nyugalom kell. Lili aranyos, de… kicsit kiszámíthatatlan a vízben. Nem szeretném, ha a hangulat elromlana.”
Lili mellettem állt, lesütött szemmel, és az ajkát rágta. Tudtam, hogy minden egyes szó, amit Ágnes mond, mélyen beleég a szívébe.
– „Hangulat?” – ismételtem meg halkan, de érezhetően remegő hangon. – „A saját unokahúgodról beszélsz, mintha ő valami zavaró tényező lenne.”
Ágnes mély levegőt vett, de a szeme hideg maradt. – „Nem személyes. Csak… így jobb mindenkinek.”
– „Nem, Ági. Ez nem jobb mindenkinek. Ez jobb neked, mert a fotóid tökéletesek lesznek, és senki nem fröcsköl be egy drága táskát vagy telefont. De közben a saját húgod lányát úgy zárod ki, mintha nem lenne idevaló.”
Ekkor Péter is mellénk ért. Láttam az arcán, hogy hallotta a lényeget. – „Mi folyik itt?” – kérdezte halkan, de az állkapcsa megfeszült.
– „Csak megbeszéljük, hogy Lili nem mehet be a medencébe” – feleltem, tekintetem le nem véve Ágnesről.
– „Micsoda?” – Péter hangja már egy árnyalattal hangosabb volt. – „Ez most komoly?”
Ágnes próbált nyugodtan reagálni. – „Péter, ez az én házam, és én döntöm el, mi történik. Nem akarok erről vitázni a vendégek előtt.”
– „De már vitázunk” – mondtam nyíltan. Éreztem, hogy a kert másik feléből is felénk fordulnak a fejek.
Roland a grill mellől odapillantott, de csak vállat vont, és folytatta a beszélgetést egy vendéggel.
– „Ági, ezt nem teszed meg a lányommal” – mondta Péter, lassan, hangsúlyozva minden szót. – „Ő ugyanolyan gyerek, mint a többiek, és ugyanúgy megérdemli, hogy része legyen ennek a napnak.”
Ágnes arcán valami rideg elszántság jelent meg. – „Nem fogom megbeszélni. Ez a döntésem. Ha nem tetszik, senki nem tart itt benneteket.”
Ekkor mintha megszűnt volna körülöttünk minden zaj. Csak Lili kezét éreztem a tenyeremben, ahogy megszorította. Tudtam, hogy a következő mondatom után már nem lesz visszaút.
– „Jól van. Akkor megyünk is.”
– „Cathy…” – kezdte Ágnes, de a hangjában már nem volt semmi kedvesség, inkább csak ingerültség. – „Ezzel nagy jelenetet csinálsz. Ez kellemetlen nekem és Rolandnak is.”
– „Nem érdekel, mi kellemetlen neked” – vágtam vissza. – „Engem az érdekel, hogy a gyerekem ne érezze magát kirekesztve a saját családjában.”
Péter ekkor határozottan megszólalt: – „Ági, ez szégyen. És ha ennyire fontos neked a ‘rend’ meg a ‘hangulat’, akkor nélkülünk kell fenntartanod.”
A fű halk susogását csak az hallotta, aki közel állt, de a tekintetek súlyát éreztem a hátamon, ahogy elindultunk a ház bejárata felé.
Az unokatestvérünk, Dóri odalépett hozzám, miközben átsiettünk a kerten. – „Mi történt?”
– „Majd elmondom” – feleltem röviden, és folytattuk az utat.
Lili a kocsiban már csak halkan hüppögött. Péter lehajolt hozzá. – „Na, Kis Liliom… mit szólnál, ha keresnénk egy olyan medencét, ahol mindenki pancsolhat, amennyit csak akar?”
– „Lehet fagyit is?” – kérdezte halk mosollyal.
– „Nem is kérdés” – kacsintott rá Péter.
Ahogy elindultunk a város szélén lévő élményfürdő felé, éreztem, hogy bár a nap másképp alakul, mint terveztem, Lilinek mégis lesznek jó emlékei erről a délutánról.
Az élményfürdő bejárata előtt már hallani lehetett a gyerekek sikongatását, a víz csobogását, és azt a fajta zsivajt, ami ugyan hangos, de valahogy mégis szívmelengető.A parkoló tele volt, a fagyis bódé előtt hosszú sor kígyózott, és a levegőben édes tölcsérillat terjengett.
– „Ez már jobban hangzik” – jegyezte meg Péter, miközben leparkolt.
Lili, mintha elfelejtette volna az előző órák rossz élményét, izgatottan szorongatta a törölközőjét.– „Anya, mehetek először a nagy csúszdára?” – kérdezte csillogó szemmel.
– „Csak ha apáddal mész” – mosolyogtam, és ráböktem Péterre. – „Ő a bátor a családban.”
A következő órákban Lili és Péter felváltva siklottak le a csúszdákon, úsztak a hullámmedencében, és nevettek, míg bele nem fáradtak. Én a parton ültem, figyeltem őket, és közben éreztem, hogy a mellkasomban eddig feszülő düh lassan feloldódik. Ez a fajta „káosz” az, amit szeretek: élettel teli, őszinte, szabályok nélküli öröm.
Nem sokkal később megcsörrent a telefonom – a családi csoportchat értesítése villant a képernyőn.A hír, hogy eljöttünk Ágnes házából, már körbement. Volt, aki csak egy értetlen emojit küldött, mások privátban írtak:
– „Ez tényleg megtörtént?”– „Láttam Lilit, nagyon szomorú volt.”– „Igazad volt, Cathy. Ez nem volt korrekt Ágitól.”
Két unokatestvérem – Dóri és Gabi – nem sokkal később szó szerint utánunk jöttek az élményfürdőbe, két felfújható matraccal a kezükben. Lili arca felragyogott, amikor meglátta őket. Ettől a pillanattól kezdve már nem csak a vízben lubickolt, hanem a szeretetben is.
Délután a fagyis pultnál ülve Péter rám nézett. – „Látod, mégiscsak jól alakult a nap.”
– „Igen” – bólintottam, de közben tudtam, hogy bennem még dolgozik a gondolat, ki is lett Ágiból.
Mire hazaértünk, Lili boldogan mesélte, melyik csúszda volt a legjobb, és hogy hány „fagyiízű” vizet nyelt. A fürdőkádban ülve még mindig nevetett a délutáni élményeken.
Én közben a konyhában álltam, a pirítós sercegett a serpenyőben, a vízforraló halkan zúgott. Péter odalépett hozzám, és finoman megérintette a vállam.
– „Még mindig rajta jár az eszed, ugye?”
– „Igen… Nem értem, hogy változhatott meg ennyire. Régen ő volt az, aki mindenkit befogadott.”
– „Lehet, hogy te nem tudod visszahozni azt a régi Ágit. De magadat meg tudod védeni attól, amivé most lett.”
Leültem a konyhaasztalhoz, magam elé húztam a telefont, és elkezdtem írni egy üzenetet. Nem sértésből, nem is bosszúból – csak azért, hogy tisztán lássunk mindketten.
„Ági, nem tudom, mikor lett számodra fontosabb a tökéletes kép, mint a család. Csak remélem, hogy a gyerekeid boldogok így is. Én most egy ideig nem kereslek. Ha egyszer újra az leszel, aki régen voltál, akkor szívesen beszélünk.”
Elküldtem. Nem jött rá válasz. Nem is számítottam rá.
A fürdőszobából kiszűrődött Lili nevetése. Tudtam, hogy bár ma fájt valami, amit a saját testvérem okozott, végül nyertem valami fontosabbat: a bizonyosságot, hogy mindig ott leszek a lányom mellett – és senki, még a család sem veheti el tőle az érzést, hogy szeretve van.
És ha ez azt jelenti, hogy néha el kell hagyni egy csillogó kertet egy zsúfolt, zajos élményfürdő kedvéért – hát legyen. Mert ott nem számít, ki fröcsköl be kit, csak az, hogy együtt vagyunk.
A cikknek az eleje!