– Te aztán mázlista vagy, Alíz. Egy ilyen férjért érdemes volt várni!
Hamarosan Alíz örömmel újságolta:
– Tivadka, kisbabánk lesz!
A fiatalok öröme határtalan volt.Tivadka gondosan óvta Alízt – nem hagyta, hogy nehezet emeljen, esténként pedig a kályha mellett ültek, és a jövőről álmodoztak.
– Ha lány lesz, nevezzük Olgának – mondta Alíz.– Legyen – mosolygott Tivadka, elképzelve, ahogy ringatja a kisbabájukat.
Tavasszal, mikor Alíz már a hetedik hónapban járt, úgy döntöttek, elmennek a malomba őrletni.
Felszórták a zsákokat a szekérre, befogták a lovat, és elindultak.
Tivadka hajtott, Alíz mellette ült, meleg sállal betakarva. Az út az erdőn keresztül vezetett. A levegő tele volt fenyőillatú tavaszi párával.
A félúton Alíz hirtelen megszólalt:
– Tivadka… álljunk meg egy kicsit.
Leszállt a szekérről, és eltűnt a bokrok között.Tivadka türelmesen várt – nézelődött a fák között, de amikor a felesége visszatért, az arca sápadt volt, szemei könnyekkel teltek.
– Mi történt, drágám? – kérdezte aggódva, és magához ölelte.
Alíz remegő hangon mutatott a bozótos felé.
– Ott… egy nőstény farkas…
Tivadka ráncolta a homlokát, és odament megnézni.
Amit látott, még őt is megrázta. Egy halott farkas feküdt a bokrok között – valószínűleg vadászkutyák marcangolták szét. De mellette egy apró farkaskölyök feküdt, és sírós hangon az anyja oldalához dörgölőzött. Teljesen ártatlan, védtelen kis jószág volt. A sírása szívszaggató volt.
Tivadka visszament a szekérhez.
– Semmi baj, édesem. Ez az élet rendje az erdőben. Ne sírj – simogatta meg a fejét.
De közben nem tudta kiverni a fejéből a farkas szemét – azt a fájdalmas, utolsó pillanatban is reménykedő tekintetet.
Aztán hirtelen megszólalt:
– Nem hagyhatom ott.
Alíz tiltakozott volna, de már késő volt. Tivadka visszament, és óvatosan felemelte a kölyköt. Az állatka nem ellenkezett.
Alíz nézte, majd bólintott.
– Hozd. Ne hagyjuk ott. Sajnálom őt. Anyaként megértem…
A kis farkaskölyök, akit Alíz nevezett el Viharnak, beilleszkedett. Alíz azt mondta:
– Ez a kis lélek, mint egy vihar jött az életünkbe… és valamiért úgy érzem, hogy pont akkor és pont ott kellett megtalálnunk őt.
Nem telt bele sok idő, Vihar már a házhoz tartozott. Bár kint aludt, reggelente ott volt az ajtó előtt, és este is az udvaron ólálkodott, mint egy hűséges őrző.
De néhány nappal a farkaskölyök megtalálása után Alíz koraszülésnek indult.
Az orvos szerint a stressz okozta a komplikációt – talán az erdőben látott jelenet kavarhatta fel annyira a lelkét. A szülés nehéz volt, de végül egészséges, gyönyörű kislányuk született, akit, ahogy megígérték, Olgának neveztek el – becézve Olginak.
Ahogy az újszülöttet hazavitték, Vihar megszaglászta a kiságyat, majd… lefeküdt mellé. Úgy tűnt, mintha megfogadta volna magának, hogy ő lesz Olga testőre, barátja és őrangyala.
Ahogy telt az idő, Olgi nőtt, Vihar pedig nőtt vele együtt – fizikailag is, de még inkább lelkileg.
Ha a kisbaba sírt, Vihar már előtte felébredt. Ha elindult mászni, ő volt az első, aki finoman megtolta a popsiját az orrával, hogy ne boruljon fel. Mikor Olga elindult járni, a farkas folyamatosan mellette lépkedett, úgy, hogy ha megbillent, legyen mibe kapaszkodnia.
A falu eleinte bizalmatlanul figyelte ezt a különös barátságot – de az idő őket igazolta. Hamarosan senki sem kételkedett benne, hogy Vihar nemcsak egy farkas. Ő már családtag volt.
Aztán egy nyáron Alíz húga, Dóra megérkezett a városból látogatóba. Dóra mindig is városi nő volt: parfüm, magassarkú, hajlakk. A falusi egyszerűség, pláne egy farkassal egy udvaron osztozni? Szó sem lehet róla.
– Ez a vadállat meg mit keres itt? Hogy tarthatjátok egy fedél alatt egy kisgyerekkel?! – méltatlankodott.
Vihar érezte a feszültséget. Mikor Dóra átvonult az udvaron, felmordult, megmutatta a fogait. Nem támadt, de világosan jelezte: "Nem tetszel nekem."
Tivadka nehéz szívvel ugyan, de kikötötte Vihart. Olga sírt. A farkas csak nyüszített. Esténként nem volt mese, nem volt mosoly.
– Apa, miért gonosz Dóra néni? – kérdezte Olga.Tivadka felsóhajtott.– Türelem, kicsim. Hamarosan visszamegy a városba.
De Dóra maradt. És maradt. És maradt.Egy hónap múlva is ott volt. Még akkor is, amikor egy napon Olga nem jött haza az erdőből, ahol a többi gyerekkel szedett málnát.
Mikor este Alíz hiába hívogatta vacsorára, pánik tört ki. A gyerekek, akikkel játszott, már rég otthon voltak. De Olga nem volt köztük.
Az egész falu keresni kezdte. Az erdőt járta mindenki, mécsesekkel, elemlámpával, kiabálták a nevét:
– OLGI! OLGIKÁM!
De semmi. Csak csend.
És ekkor Vihar kiszakította magát a láncból.Tivadka nem habozott. Kibújt a farkas útjából:
– Menj, Vihar! Találd meg őt!
És a farkas eltűnt a fák között, mint egy árnyék.
Másnap reggel a keresők újra gyülekeztek, mikor a falu végében valaki felkiáltott:
– NÉZZÉTEK!!!
Ott állt Olga. Koszos volt, reszketett, a ruhája szakadt volt, de élt. Mögötte Vihar lihegve, boldogan ugrándozott körülötte, mint aki visszahozta a világ legdrágább kincsét.
Mint kiderült, Olga beleesett egy régi, elfeledett kútba, ami az erdő szélén állt. Kiabált, de senki nem hallotta meg.
Csak Vihar.
A farkas ágakat húzott a kút széléhez, megkapta Olga kapucniját, és addig húzta, míg a kislány ki nem tudott mászni. Aztán végig mellette maradt.
A falu sírva hallgatta a történetet.Még Dóra is – aki azóta elhallgatott örökre, ha Viharról volt szó.
Évek teltek el. Olga iskolás lett, aztán gimnazista. Vihar már öreg volt, de minden reggel kikísérte a házig, és minden délután ott várta.Senki nem tudta, honnan tudta, mikor van vége az óráknak. Csak ott volt. Minden nap. Minden évben.
Aztán egy ősz reggelen Vihar nem kelt fel többé.
A kislány – aki akkor már tizennyolc volt –, leült mellé. Ölébe vette a fejét.Sírt. Hosszan. Csendesen.
– Tudtam, hogy egyszer eljössz utoljára. De köszönöm, hogy vártál eddig.
A falusiak sírva segítettek neki eltemetni. A ház mögötti nagy fa tövébe. Oda, ahol Olga először kapaszkodott meg Vihar szőrében, hogy elinduljon járni.
És onnantól minden évben, azon a napon, amikor Vihar elment, Olga egy mécsest gyújtott. És megköszönte, hogy valaki, akit mások vadállatnak hívtak, neki az életét jelentette.
Tivadka és Alíz azóta is boldogan éltek – talán szegényebben, de gazdagabb szívvel.A kis faház meleg maradt. A kályhában mindig égett a tűz. És a polcon, egy bekeretezett fotó:
Olga és Vihar.Egy kislány, aki nevet, egy farkas, aki figyel.
És alatta csak ennyi volt írva:
„Nem mindig az emberek a leghűségesebbek.”
A cikknek az eleje!