„Babát? Ennyi idősen? Michael-lal?!” kiköpte a barátom nevét, mintha méreg lett volna. Tökéletesen manikűrözött körmei a kedvenc bőrfotelje karfájába vájtak. „Tudod, mit mondanak majd az emberek? Hogyan fognak minket kirekeszteni? A lányunk egy gyerek házasságon kívül, és SEMMIFÉLE JÖVŐ!”

Éreztem, hogy rosszul vagyok, nemcsak reggeli hányingertől. „Michael és én megoldjuk,” mondtam, próbálva nyugodtnak maradni. „Amikor tudunk, összeházasodunk. Már keres jobb munkát, és—”

„Összeházasodni? Jobb munka?” nevetett, de nem volt benne semmi humor. A szemei szinte vadnak tűntek. „Az a fiú az apja garázsában dolgozik! A legkevesebb, amit tehettél volna, hogy valamelyik ismerősünk gyerekével jössz össze. Orvosok fiaival, ügyvédek fiaival és még több hasonlóval voltál az iskolában. Ehelyett egy szerelő gyerekét választottad, aki valószínűleg még vacsorát sem tud venni neked.”

„Anya, kérlek—” A torkom összeszorult.

„Nem, Caroline. Most engem hallgass.” Felállt, és közelebb lépett, miközben az ujját az arcomhoz nyomta. „Az életedet pazarolod el TINÉDZSERKÉNT egy munkásosztálybeli senkivel. Nem így neveltelek, hogy ilyen hülye és önző legyél.”

Könnyek kezdtek folyni az arcomon. „Szeret engem. Mi szeretjük egymást.”

„Szeretet?” gúnyolódott, miközben most már ide-oda járkált. A sarka dühösen koppant a fapadlón. „A szeretet nem fogja kifizetni a számlákat. A szeretet nem ad neked olyan életet, mint amilyen nekünk volt. A szeretet nem fog eljuttatni a Stanfordra, mint Mrs. Miller lánya.” Megfordult, és szembe nézett velem. „De te már meghoztad a döntésed, igaz? Nos, most élj vele… máshol!”

„Mi?” mondtam, alig hallhatóan.

„Pakold össze a cuccaidat, és menj el. Soha többé nem akarom látni, hogy ebben a házban vagy!”

Ezek voltak az utolsó szavak, amiket tőle hallottam, mielőtt elhagytam aznap este, csak azt hozva magammal, ami elfért a régi hátizsákomban.

Nem próbált meg megállítani. Ez 12 évvel ezelőtt volt. Azóta sem láttam, sem hallottam felőle, sem a mostohaapámról.

De Michael mindenben tévedett, amit ő mondott. Három munkát vállalt, miközben éjjeli iskolákra járt üzleti tanulmányokat végezni. A családja tényleg támogatta minket, bár nem voltak gazdagok.

Végül saját építőipari céget alapított. Mostanra az egyik legnagyobb lett a környéken. Öt éve megvettük álmaink házát – egy gyönyörű kétemeletes házat, hatalmas kerttel a gyerekeinknek, Ethan-nek és Lily-nek.

És álomszerű esküvőn házasodtunk össze.

Az életem nem is lehetett volna jobb, őszintén. De sokszor elgondolkodtam, hogy kapcsolatba lépjek-e anyámmal. Ethan-nek és Lily-nek megérdemelték, hogy ismerjék a nagymamájukat.

Nos, ezt gondoltam… egészen addig, amíg…

Körülbelül egy hónappal ezelőtt, egy szombat délután, a hátsó udvaron voltam, és a gyerekekkel játszottam fogócska. A juharfák már kezdtek narancssárgára váltani, és az őszi levegő illata volt a levegőben.

Ethan, most 11 éves, a nyolcéves Lily-t kergette a kertünkben, miközben én úgy tettem, mintha nem tudnám elkapni őket.

„Anya, nézd ezt!” kiáltott Ethan, és bemutatott egy kézenállást, amitől Lily nevetett, és próbálta utánozni őt.

„Óvatosan, baby,” mondtam, mosolyogva, miközben ő imbolygott a próbálkozásával.

Duke, a németjuhász kutyánk is velünk rohangált. Életemet rábízhattam. Mindig éber volt, védve az egész családot.

Hirtelen feljebb emelte a fülét, és mindannyian hátranéztünk, hogy egy fekete SUV parkol be a kocsibeállóra.

Michael hazaért, miután megvette a szükséges dolgokat a barbecue-hoz, amit este tartottunk. Az autóból kiszállt, és azon a nagy mosolyon volt, ami még mindig megdobogtatta a szívemet, évek után is.

„Apukám!” Lily kiáltott, és odaszaladt hozzá.

„Itt van a hercegnőm!” Michael felkapta őt, majd ötöt csapott Ethan-nek. „Hé, haver! Segítesz a papának beállítani a barbecue-t? Megmutathatom, hogyan gyújts tüzet.”

„Igen!” Ethan öklét rázta.

A szívem a torkomban dobbant. „Várj, várj. Tűz?” kérdeztem.

Michael és Ethan rám néztek, és megvolt az a titokzatos pillantásuk, amit akkor kaptak, amikor rá akarták venni a „védelmező anyát” valamire.

De ahelyett, hogy válaszoltak volna, valami mögöttem lévő dolgot néztek, majd halkan hallottam egy hangot: „Caroline… Caroline.”

Megdermedtem. Tudtam, hogy ez a hang.