– Anya, hogy vagy? – kérdeztem, miközben beléptem a régi, jól ismert konyhába.

– Jól vagyok, fiam, ne aggódj – mondta mosolyogva, de a szemeiben ott bujkált a szomorúság.

Ahogy körbenéztem a házban, észrevettem a rendetlenséget. A polcokon por ült, és a teáskanna régóta elfelejtett forralt vízről árulkodott. Ez nem volt rá jellemző.

– Anya, mikor ettél utoljára rendes ételt? – kérdeztem aggódva.

Ő csak lesütötte a szemét.– Tegnapelőtt. De nem vagyok éhes… – suttogta.

Ez volt a pillanat, amikor ráébredtem, hogy nem hagyhatom így. Nem hagyhatom egyedül.

A nagy döntés – költözés a városba

– Anya, gyere hozzám! – mondtam határozottan. – Nálam biztonságban leszel, és többé nem leszel egyedül.

Először tiltakozott:– Fiam, én nem akarok terhedre lenni. Ez az otthonom, itt éltem le az életem.

– Nem vagy teher, anya. Szeretném, ha velem lennél.

Néhány perc csend után bólintott. A szeme könnybe lábadt.

– Rendben, de hozhatom a régi paplanomat? – kérdezte félénken. – Az apádtól kaptam.

– Természetesen – mosolyogtam.

Az első napok – ismeretlen terepen

A költözés nem volt könnyű. Anyámnak nehéz volt elszakadni a régi háztól és az emlékektől. Amikor megérkezett hozzám, zavartan állt a nappaliban.

– Olyan nagy ez a lakás… és annyira csendes – mondta halkan.

Az első napokban alig jött ki a szobájából. A régi paplanját ölelte, és sokat imádkozott. Egy reggel, miközben reggelit készítettem, hallottam, hogy halkan dúdol a szobájában – egy gyerekkoromból ismert altatódalt.

Ekkor tudtam, hogy valami változik.

A kapcsolat újraépítése – közös pillanatok

Egy este, amikor hazaértem a munkából, valami meglepő dolog történt. Ahogy beléptem az ajtón, anyám a konyhában sürgött-forgott.

– Mit csinálsz? – kérdeztem mosolyogva.

– A kedvenc lecsódat főzöm – felelte büszkén.

– Anya! Hiszen pihenned kellene! – tiltakoztam.

– Fiam, én mindig is szerettem neked főzni. És most újra tehetem.

Aznap este együtt vacsoráztunk, és úgy éreztem, hogy hosszú idő után ismét egy igazi család vagyunk.