Lassan megfordultam. Ott állt ő – az anyám – a fehér kerítésünk előtt. Könnyek folytak az arcán. A ruhái gyűröttek és fakók, a szürkülő haja laza, rendezetlen kontyba volt feltűzve.
Az előttem álló nő egy idegen volt. Minden nyoma annak a régi eleganciának eltűnt. Töröttnek tűnt.
„Az… azok az unokáim?” A szemei csillogtak, miközben Ethan-t és Lily-t mutatta.
Michael azonnal mellettem volt, kezét a derekamra téve. A gyerekek hátrébb álltak, zavartan, mivel az idegen nő volt előttük. Duke közöttünk és a kerítés között állt, éber, de csendes.
Be kellett volna hoznom a gyerekeket, és csapnom az ajtót. De nem tettem. Még mindig szerettem anyámat. Így hát meghívtam a házba.
Megkértük Ethan-t, hogy vigye Lily-t a szobájába, és maradjanak ott egy kicsit, mert ez „felnőtt beszélgetés” volt.
Kíváncsiak voltak, de tudták, mikor valami komoly.
Anya rögtön összeomlott, amint leültünk a konyha asztalához. Közben sírva elmondta, hogy mostohaapám eljátszotta az összes megtakarításukat. El kellett adnia a házukat, hogy kifizesse a férje tartozásait, majd ő elhagyta őt, és mindent elvett.
„Az autómban aludtam,” vallotta be, miközben a kezét nézte. Az esküvői gyűrűje eltűnt. „Láttam a nevedet egy újságcikkben. Michael cégéről szólt, hogy milyen jól megy. Nem tudtam, hogy még mindig itt élsz a városban.”
A szám megfeszült, miközben folytatta. Arról beszélt, hogy szeretné helyrehozni a kapcsolatunkat, és hogy megbánta, hogy kitett engem.
Michael csendben hallgatta végig a történetét, miközben egy kézzel vigasztalóan megérintette a térdemet az asztal alatt. Amikor anyám megkérdezte, hogy tudunk-e segíteni neki, felállt és intett: „Gyere velem.”
Bólintottam neki, és mindketten követtük a férjemet az irodájába.
Bebocsátott minket a páncélterembe, ahol az fontos iratokat, készpénzt és egy kis aranyat tartottunk. Meglepett, hogy kinyitotta, kivenni egy köteg pénzt, és egy borítékba tette.
„Ez segíthet, hogy újrakezdhess,” mondta, miközben odaadta anyámnak. „És nálunk alhatsz, amíg nem találsz helyet.”
Anyám szótlanul nézte őt. Aztán újabb könnyek gyűltek a szemébe. „Ó, Michael. Annyira tévedtem veled kapcsolatban,” suttogta. „Nagyon sajnálom.” Aztán hozzám fordult. „Bárcsak ne lettem volna olyan dühös akkor, sok évvel ezelőtt. Segítenem kellett volna neked. Jó nagymamának kellett volna lennem.”
Szavak nem jöttek a számra, mert ez volt az, amit olyan régóta szerettem volna. Így hát csak bólintottam, miközben Michael azt mondta neki, hogy sosem késő megbocsátani és továbblépni.
De valami az arcán arra késztetett, hogy elgondolkodjam. Miért kérte tőlünk, hogy kövessük őt az irodájába, és miért hagyta nyitva a páncéltermet? De nem volt időm kérdezni.
„Szeretnél képeket látni a gyerekekről?” ajánlotta Michael anyámnak.
Ő lelkesen bólintott, és mindannyian a nappaliban gyűltünk össze. Végül behívtuk a gyerekeket, hogy találkozhassanak a nagymamájukkal.
Később, miközben Michael elkészítette a gyerekeket az esti mesékkel és ölelésekkel, én segítettem anyámat, hogy elhelyezkedjen a vendégszobánkban.
„Köszönöm, Caroline,” mondta, miközben éppen indulni készültem tőle az este folyamán. „Második esélyt kaptam tőled.”
„Szívesen,” nyeltem egyet, „Anya.”
Valami felébresztett. Sötét volt, és az óra az ágy mellett már túl volt 3 órán. Nem voltam az a típus, aki éjjel felkel, főleg miután a gyerekek nagyobbak lettek.
De akkor rájöttem, mi a baj: Duke ugatott. Nem a szokásos figyelmeztető ugatása volt – ez agresszív, fenyegető volt. Olyan hangosan visszhangzott a csendes házban, mint a mennydörgés.
Ledobtam a takarót, és felébresztettem Michaelt. Hátrafelé sem nézve, rohantam, hogy megnézzem a gyerekeket. Ők rendben voltak, még aludtak, és az álomszerű állapotomban rájöttem, hogy Duke az alagsorból ugatott, valószínűleg kívülről.
Rohantam le, lépcsőnként ugrálva. Az előszobaajtó szélesre volt nyitva, és anélkül, hogy bármin is gondolkodtam volna, kimentem.
A biztonsági fények megvilágították az udvart, és egy alakot pillantottam meg, aki a bokrok mellett lapult. Duke valakit sarokba szorított.
A gyomrom összeszorult, amikor megláttam anyám pulóverét. Egy kidagadó hátizsák volt a vállán. Ironikus módon ez volt ugyanaz a hátizsák, amit 12 évvel ezelőtt használtam, hogy elhagyjam a házát, és bár nem láttam, mi van benne, tudtam, mi történik.
Tudnom kellett volna, hogy ez fog történni.
Elvitte a pénzt, és valószínűleg az aranyat is a páncélteremből.
Anyám szemébe néztem egy pillanatra. Amikor Duke felém fordult, ő megragadta az alkalmat, hogy elmeneküljön, ügyetlenül próbálkozva a kapu zárjával, mielőtt eltűnt volna az éjszakában.
Ott álltam mozdulatlanul, képtelen voltam megmozdulni.
Duke a nyomába eredt, de Michael visszahívta. Aztán mögém lépett, és gyengéden megdörzsölte a karjaimat. „Nem azért hagytam nyitva a páncéltermet,” sóhajtott halkan. „És azért tartottam lent Dukot, hogy tudjam, bízhatunk-e benne.”
Bólintottam, miközben azon tűnődtem, miért nem vettem észre tegnap este, hogy Duke nincs a folyosón, ahol mindig aludt. De most már mindegy volt.
A könnyek akkor jöttek, mielőtt megállíthattam volna őket. Még 12 év után is, minden, amit tett, ez a csalódás mélyen megsebezett.
„Ne gyere vissza soha többé!” mondtam elcsukló hangon, miközben Michael visszavezetett a házba.
Pont ekkor találtuk meg mindkét gyerekünket a lépcsőn, aggódva néztek ránk. Ethan átkarolta a húgát, védve őt, ahogy Michael mindig engem védett.
„Minden rendben van?” kérdezte a fiam.
Ami épp történt, annak ellenére is, nyugodtan mosolyogtam. Igen, minden rendben van. Mert minden, amire szükségem van, itt van velem.
A cikknek az eleje!